Akkor most Drafi Deutscher, avagy "a kalapos ember". Ő sincs már köztünk, sajnos 2006-ban, hatvanéves korában elvitte egy szívinfarktus. Zenéi örökké élnek - mondhatnám, de ez most nem (sem) a kötelező udvariasság, hanem a matter of fact, szikár tény, makacs dolog.

Ha azt mondom, Kálmán Imre, a híres zeneszerző családjából származik, ez csak a kezdet. Magyar volt ő is, mint mindenki a világtörténelem nagyjai közül (kivéve Dieter Bohlen). Ha hozzáteszem, hogy ő énekelte (és énekli a világ rádióállomásain azóta is töretlenül) azt, hogy Marmor, Stein und Eisen bricht (aber uns're Liebe nicht), már érezhető, mekkora egyéniségről beszélünk. Ha mindezt megtoldom azzal, hogy ő írta a Boney M-nek a Belfastot (1977), saját magának a Can I Reach You-t (Jack Goldbird álnéven, 1981), továbbá a világmindenség Pavarotti után talán legcsodálatosabb hangú énekesének, Nino de Angelónak a Jenseits von Edent (1983, angol verziója: Guardian Angel), még közelebb jutunk a valósághoz.

És eljött 1986, amikor Dieter Bohlen, egy Deutschernél a Schlager (azaz a német tánczene) területén mindenképp kisebb kaliberűnek tekinthető producer világsikert ért el egy duó tagjaként, amely nem tett mást, minthogy ugyanazt a német slágerzenét késő 70-es évekbeli zenei alapra angol nyelven adta elő [némi leegyszerűsítéssel], Drafiban is megérlelődött az elhatározás.

Slágerzene, angol nyelvű szöveg + egy fiatal, jóképű zenésztárs, történetesen Oliver Simon. Máris kész az új projekt, a Mixed Emotions. Vegyes érzések nélkül mondom: első daluk, a You Want Love telitalálat. Kislemezen '86-ban (mikor máskor?), albumon '87-ben jelent meg, és vált közkinccsé többek között olyan zenei megastore-oknak köszönhetően, mint a nyugatnémet importban is felülmúlhatatlan vízivárosi Tolcsvay Music, ahol azokat a Bravókat vetettem meg szüleimmel aranyárban, amelyeket keresztanyám elfelejtett elküldeni Dortmundból.

Íme, a zenetörténelem egyik legnagyszerűbb felütése:

You gotta come back, brown eye,
Gotta come back and hear me cry...

Hadd szóljon...