Tegnap, 2011. július 28-án, Mallorcán 63 éves korában elhunyt Bernd Clüver (1948-2011) német slágerénekes.
Most 1985-ben megjelent, Der Wind von Palermo (Palermói szél) című dalával emlékezünk rá.
(A dal Joachim Heider és Joachim Relin szerzeménye, amely az eurovíziós dalfesztiválra készült és végül a nyugatnémet előválogatáson az ötödik helyen végzett.)
Isten nyugosztalja!
Visszatekintve 1986 júliusának nyugatnémet slágerlistájára, nem lehet megfeledkezni osztrák testvéreinkről (illetve testvéreikről, merthogy nekünk csak sógoraink), a paródia kaiserlich-königlich koronázatlan királyairól.
Ismét az Első Általános Bizonytalanító, vagyis az EAV következik, és egy hamisítatlan szicíliai fíling: egy dal a forró palermói éjszakákról, jó kis békebeli maffiastílusban. Az 1986. június 15-én megjelent kislemeznek az NSZK-ban a 16., míg "odahaza" (Ausztriában) a 3. helyig sikerült felkapaszkodnia.
Ha Facts & Fiction, akkor Melody d'amour, ez nem kérdés. Csakhogy ahhoz a csodálatos (szintén 1986-ban, szintén a ZYX Musicnál kiadott) dalhoz sajnálatos módon nem készült videoklip.
A most következő "bejátszás" is csak nagy jóindulattal nevezhető klipnek - de legyünk méltányosak és megengedők. A szám címe Give Me The Night, a szerzők: Uwe Lux és Victor Martin Lietz, két elfeledett úr, akikről hosszas nyomozás után sem sikerült semmi érdemlegeset kideríteni azon kívül, hogy írtak négy-öt dalt Facts & Fiction projektnéven, illetve szólóban Jérome-nak, aki a Facts & Fiction (egyik) tagjaként higanyszerű mozgásával a most következő videóban is nagy tetszést fog aratni.
Uwe Lux neve egyébként a kilencvenes évek közepén ismét feltűnt néhány hanglemezen, egyebek mellett a Sqeezer nevű (leginkább a Blue Jeans című nyári slágerről ismert) csapat Drop Your Pants albumán (1996) - a Bang Bang (Everytime You Want) címet viselő magasröptű szerzemény egyik komponistájaként.
Szolgálati közlemény: Uwe Lux tudomásunk szerint nem rokona Lux Ferinek (a jampinak, aki a számlát fizeti).
Nem, a videofelvételen nem Kaszás Péter, a neves zeneszerző és producer (Marcellina Pjt, Zámbó Jimmy) látható, hanem valaki a Saphir nevű együttesből. Talán Walter Gerke? Netán Mick Hannes? Ki tudja.
A dalt mindenesetre csak eurodiszkó-ínyencek ismerik, ők viszont (köztük szerénységem, azaz jómagam) rongyosra hallgatták különféle tisztázatlan eredetű műsoros kazettákon.
A nap, amely hála Istennek nem következett be (sőt: Thomas Anders 50 felé aktívabb, mint valaha).
A Goldene Zitronen (Aranycitromok) nevű punkegyüttes botránydala a Modern Talking "hölgytagjának" hirtelen bekövetkezett (és a punk rocker srácok számára igen örömteli) haláláról szól. Eredetije német nyelvterületen a már említett Juliane Werding-féle Am Tag als Conny Kramer starb, aminek pedig Robbie Robertson The Night They Drove Old Dixie Down című munkája szolgáltatta az alapját.
Az Am Tag als Thomas Anders starb érdekessége, hogy...
- egyrészt Thomas Andersre mindenki emlékszik, azt viszont már senki nem tudja, kik voltak a "Die Goldenen Zitronen" tagjai (tán már ők maguk sem);
- másrészt azt se tudná senki, hogy volt Die Goldenen Zitronen, ha ez az ízléstelen borzalom nem jelent volna meg.
Vagyis ők is - mint az egyetemes kultúrtörténetben szinte minden - a Modern Talkingnak köszönhetik létezésüket.
Juliane Werding 1956-ban született, és 1972-ben (azaz 16 évesen) jelent meg első kislemez-sikere, az Am Tag als Conny Kramer starb - amire egy későbbi blogbejegyzésben még bizonyosan visszatérünk.
Stimmen im Wind, azaz "Stimmelünk a szélben" című dala [természetesen a helyes fordítás "Hangok a szélben", de ezt nem lehetett kihagyni] 1986 februárjában jelent meg, és a 18. helyig jutott a nyugatnémet slágerlistán, emellett pedig az év legnagyobb Schlagerének, azaz német (nyelvű) táncdalának választották.
A dal Harald Steinhauer és Michael Kunze szerzeménye. Hallgassuk szeretettel!
Michael Cretu, a Kárpátok valódi géniusza megérdemel egy önálló blogbejegyzést. Azt ugyebár már tudjuk róla, hogy ő volt Sandra férje, hogy ő írta a Marrakesht a Goombay Dance Bandnek, és hogy hatóságilag lebontatták mór stílusban épült kastélyát Ibiza szigetén. No de mit kell még róla tudni?
Először is, 1957-ben született Bukarestben, amely nem összetévesztendő Budapesttel (ezt magyarul tudó amerikai olvasóinknak írom). Másodszor: zenei tanulmányait a frankfurti Zeneakadémián végezte, azaz hamar rátalált a blogocskánk tárgyát képező Bundesrepublikra. 1975-től (nyugat)német állampolgár. Mondhatnánk, hogy disszidens, de ennél azért összetettebb a kép, ugyanis részben német származású.
Az akadémia elvégzése óta a popzenei iparban dolgozik. Első főnöke a félisteni Frank Farian (Boney M, Eruption, Milli Vanilli-botrány stb) volt. 1978-ban jelent meg első önálló kislemeze (Wild River), 1979-ben pedig szólóalbuma is - legnagyobb sikereit mégsem egyedül, hanem a Moti Special tagjaként, majd a kilencvenes évek elején az Enigma projekt atyjaként érte el.
Legsikeresebb szólóslágere vitathatatlanul az 1985-ös Samurai volt. Gambit című száma is 1985-ben jelent meg először, egy Sandrával közös promóciós kislemez (Little Girl) B-oldalán. A dalt, melynek szövegét Michael Kunze írta, 1986-ban a Virgin Schallplatten GmbH. kiadó önálló kislemezen és 12''-os maxin is kiadta.
Az alábbi felvételen maga a Mester énekel!
Frank Duval 1940-ben született Berlinben, és az 1970-es évektől olyan klasszikus tévésorozatoknak komponált jobbnál jobb zenéket, mint Az Öreg, vagy épp a bűnügyi sorozatok örök klasszikusa, a Derrick (e két tévéfilm-szériában összesen több mint 200 szerzeménye volt hallható).
Magyarországon legismertebb és legnépszerűbb felvétele, a Living Like A Cry 1984-ben jelent meg (sosem felejtem el, hogy Komjáthy György úgy konferálta fel műsorában: Élj úgy, mint egy gyerek! - a mai napig nem értem, hogy jött össze ez a fordítás).
Duval ekkor már túl volt jó néhány slágerlistás kislemezen - mind filmbetétdal. Első nagy sikere a Todesengel (A halál angyala) volt 1979 decemberében, majd következett a legnagyobb sláger, az Angel of Mine, amely 1980. év végén vezette a nyugatnémet, osztrák és svájci toplistát egyaránt.
1986-ban a Liebe und Tod című szerzeménye volt a legsikeresebb, de mivel ez egy blog, és a blog lényegénél fogva szubjektív műfaj, jöjjön inkább az én személyes kedvencem, az Arccal a szélnek, vagyis a Face To The Wind (a Wer erschoß Boro? című, természetesen Herbert Reinecker forgatókönyvéből készült, Alfred Weidenmann által rendezett ZDF-krimi betétdala).
1986 volt a csúcs, egyben ekkor kezdődött a vég. Az év jól indult: még tartott a Cheri Cheri Lady sikere, aztán megjelent a Ready For Romance album, rajta a hatalmas nemzetközi sláger Brother Louie-val és Atlantis Is Callinggal. De közben valami elromlott...
Egyrészt Dieter Bohlen figyelme kezdett megoszlani: befuttatta C.C.Catchet, minden korábbinál nagyobb sikert ért el Chris Normannel (Midnight Lady), egyre inkább úgy érezte: a Modern Talking nem más, mint ő maga.
Másrészt Thomas Anders megházasodott, elvette feleségül az igen ellentmondásos személyiségű Nora Ballingot, megjelent a nyakában a később gúnyolódás tárgyává lett Nora-lánc, és kezdte ő is úgy érezni: a Modern Talking nem más, mint ő maga.
Eközben a kritikusok is egyre kíméletlenebbek voltak. A Modern Talking nem tud megújulni, ugyanazt a dalt adják elő újabb és újabb köntösben - harsogták azok a lapok, amelyekben korábban elhalmozták őket dicséretekkel.
A botrányok (Thomas és Nora Lennon és Yoko Ono stílusában készült fotósorozata a Bravóban, lemondott fellépések, egyre nyilvánvalóbb feszültség a duó két tagja között) hatására a közönség is kezdett elfordulni tőlük. Sokan bele is untak a zenéjükbe, valami újra vágytak.
Ősszel megjelent a negyedik album, a beszédes című In The Middle Of Nowhere (A semmi közepén), rajta a szerintem kiváló Geronimo's Cadillackel, amely két és fél éve az első kislemez, amely nem jutott fel a slágerlista csúcsára. És soha többé nem jutott föl kislemezük a slágerlista csúcsára (nagylemezük is csak az 1998-as visszatéréskor).
A Peter's Pop Show című műsorban, ahol korábban óriási sikert arattak, már morajlott a közönség. Füttyszó is hallatszik. Egy példátlan sikertörténet ért ezzel a végéhez - bár a lemezkiadóval kötött szerződésüknek eleget téve 1987-ben még megjelentetnek két, nem túl lelkesen összeállított albumot - anélkül, hogy a stúdióban akár csak köszöntek volna egymásnak.
A sikersztori véget ér, hogy aztán 1998-ban újrakezdődjön. De az már egy másik történet.
Lazításképpen a sok zene mellett néha megemlékezünk egyéb, az NSZK-hoz kötődő eseményekről, személyekről, dolgokról. Mai blogbejegyzésünk tárgya a lüdenscheidi Sieper GmbH játékautó-márkája, a SIKU, amely máig a gyerekek és a hozzám hasonló őrült gyűjtők nagy kedvence.
Richard Sieper úr 1921-ben, azaz kerek kilencven évvel ezelőtt alapította vállalkozását, a SIKU kisautók gyártása pedig pontosan hatvan éve, 1951-ben kezdődött. A V1 kódjelű modell egy Mercedes 300-as volt. 1963-ig műanyagból készültek a pici, de rendkívül élethű és szépen kidolgozott járgányok (1:60 méretarányban). A SIKU maga is egy erre utaló mozaikszó: a Sieper-Kunststoffe rövidítése.
1963-tól a V-sorozat újabb darabjai már fémből készültek. A műanyag kisautók gyártását csak 1969-ben fejezték be, és ebben az évben jelent meg a V300-as sorszámú, mindössze öt hónapig gyártott modell, egy zöld színű VW 411-es, amely Russianboy barátomnak, egy (talán még nálam is megszállottabb) SIKU-gyűjtőnek hála már az én gyűjteményemben is megtalálható! Köszönet érte!
A SIKU kisautók 1975-től a mai napig 1:55-ös méretarányban készülnek (1000-es sorozat), sőt az utóbbi időben (sajnos) néhány 1:50-es modell is napvilágot látott. (Ezek bizony elég furcsán néznek ki a vitrinben a régi 1:60-as, vékonykerekes kisautók mellett. A méretarány-változtatgatásnak köszönhetően az 1:50-es Smart kb. akkora, mint az említett 1:60-as VW 411...)
A nyolcvanas években Magyarországon is gyártottak néhány modellváltozatot, a meglehetősen félrevezető (értelmetlen módon a konkurens Matchboxra utaló) Metchy márkanéven. Nyugaton ezek a "magyar SIKU-k" óriási ritkaságnak számítanak, az ebay-en 80-100 EUR körüli árakon kelnek el. Nálunk azért játék-antikváriumokban még ezer forintokért is elő-előbukkannak néha.
1986-ban, azaz 25 éve az alábbi fontosabb személyautó-modellek jelentek meg a SIKU sorozatában:
- 1062: Morgan Plus 8 (vászontetős retro stílusú sportkocsi)
- 1063: Mercedes 300 E (a W124-es modell)
- 1064: Mercedes 300 TE (ugyanennek a kombiváltozata)
- 1065: Volvo 760 GLE (a "luxus Volvo")
Udo Lindenberget itt Keleten elsősorban onnan ismerjük és szeretjük, hogy 1983-ban a Chattanooga Choo Choo jól ismert dallamára elénekelt egy Sonderzug nach Pankow (magyar változatban kb. Különvonat a Rózsadombra lehetne) című dalt, amelyben Erich Honeckert, az NDK nagyhatalmú vezetőjét, a Német Szocialista Egységpárt főtitkárát nemes egyszerűséggel Honinak nevezi és felháborodását fejezi ki amiatt, hogy amíg mindenféle "majom" tánczenész (Schlageraffe) felléphet Kelet-Berlinben, őt, a kicsi Udót nem hívja senki. Holott Honiról közismert, hogy titokban bőrdzsekit húz és a vécén kemény rockot hallgat.
No, egy ilyenért normál körülmények között álruhás Stasi-ügynököknek kellett volna elrabolniuk és a Republik-Palast falába betonozniuk a Művész Urat. De nem ez történt, hanem Honi meghívta kicsi Udót Kelet-Berlinbe és életre szóló barátságot kötöttek.
1986-ban elhunyt Lindenberg személyi asszisztense, a némiképp a második világháború német (reménybeli) hadviselésére emlékeztető nevű Gabi Blitz (azaz Villám Gabi - nem tudjuk, rokona volt-e a mi Villám Gézánknak). A hölgy halálát punk-rock személyiséghez méltóan kábítószer-túladagolás okozta.
Udo Horizont című csodálatos dala Villám Gabinak állít örök emléket.
Az előző blogbejegyzés iszonyatos vihart kavart. Alig töltöttem fel, és máris jelentkezett egy Holger Wobker nevű úr, aki egykori zenésztársa, a néhai Peter Sawatzki nevében is kikérte magának, hogy a Twinst voltam bátor az 1985 előtti idők legsikeresebb NSZK-beli popduójának nevezni.
Ez a cím ugyanis - állítása szerint - minden kétséget kizáróan, sőt kizárólag a hamburgi Boytronicot illeti. No nem azért, mert mi itt a keleti blokkban annak idején nem ismer(het)tük el Nyugat-Berlint az NSZK részeként (Hamburgot viszont kénytelenek voltunk), hanem azért, mert volt nekik 1983-ban egy You című számuk, amely egy igazi elektronikus zenei himnusz, mi több, egy szintipop szimfónia.
Milyen igaz. Majdnem elfelejtettük. De hát ez a blog 1986-ról szól! És mégis van aktualitása a dalnak: ebben az évben ugyanis újra kiadták, Special Remix '86 verzióban.
Nincs több kérdésem a tanúhoz. Jöhet a You!
Vegyük ismét kicsit szintipoposabbra a figurát: jöjjenek Az Ikrek (The Twins), vagyis az egymásra kicsit sem hasonlító Sven Dohrow és Ronny Schreinzer.
A duó 1980-ban alakult Nyugat-Berlinben, vagyis a Fal mögött (előtt?). Első sikeres daluk a '81-es The Desert Place volt, legismertebb slágereik pedig 1982-83 között születtek: a Face To Face - Heart To Heart, a szenzációs Not The Loving Kind vagy épp a Ballet Dancer alapján méltán nevezhetjük őket a Modern Talking előtti korszak legsikeresebb nyugatnémet popduójának.
Most következő, I Need You című szerzeményük az 1985-ben kiadott Until The End Of Time című nagylemezen jelent meg, maxin (12" verzióban) pedig 1986-ban Hollandiában látott napvilágot a tréfás nevű Pop Eye kiadó gondozásában.
A szám hangzása leginkább az angolszász elektronikus popzenét idézi. Nem véletlenül írja a német Wikipedia, hogy olyan együttesek inspirálták a srácokat, mint a korai, még Vince Clarke-kal együtt értendő Depeche Mode, vagy az Andy McCluskey és Paul Humphreys neve által fémjelzett Orchestral Manoeuvres in the Dark (OMD)...
Fancy - eredeti nevén Manfred Alois Segieth, ismertebb szerzői nevein Tess, illetve Tess Teiges - előadóként az 1984-ben kiadott nagy sikerű Slice Me Nice óta alapembere az eurodiszkó műfajának.
E kislemez producere a Saragossa Band és Amanda Lear slágereit is jegyző Anthony Monn volt, aki évekig együtt dolgozott az akkor még inkább dalszerző-előadó (később a producer szerepét is magára vállaló) Fancyvel.
Az 1988-as Flames of Love mellett Fancynek talán a Bolero a legismertebb dala, amely az NSZK-ban immár a hatodik (Metronome Musik GmbH gondozásában kiadott) kislemeze volt a Művész Úrnak. Egyébként 1985-ben jelent meg.
Ami miatt erre a blogra kívánkozik, az nem más, mint az a tény, hogy 25 esztendeje (azaz 1986-ban) hat hónapon keresztül állt a slágerlista élén. Hogy hol? Hát Spanyolországban! Bár már a címe is hispániai sikerre predesztinálta a számot, erre azért még maga Fancy sem számított. Alig győzte adni az interjúkat, és egymás után kapta a koncertekre a felkéréseket.
Következzék tehát az a dal, amelyre egész Spanyolország táncolt 1986 nyarán: Fancy és a Bolero, avagy Hold Me In Your Arms Again!
Az Alphaville 1986-os albumáról szerepelt már itt a blogon egy szám, a legnagyobb siker (Dance With Me).
A youtube videomegosztó portálon sikerült azonban rábukkannom egy egészen különleges felvételre, amely egy televíziós fellépésről készült. A képminőség sajnos nem a legjobb, maga a dal (Jerusalem) és a koncert atmoszférája azonban bőséggel kárpótol ezért.
A szám - természetesen Bernhard Lloyd, Marian Gold és Ricky Echolette saját műalkotása - 1986 novemberében kislemezen is megjelent. A producer, akárcsak az 1984-es Forever Young esetében Wolfgang Loos, aki billentyűsként a dal stúdiófelvételénél is közreműködött.
A sok őrült euro- és italodiszkó után következzék hát egy kis szintipopos ellazulás, egy igazán gyönyörű lírai szám egy sokat látott történelmi városról.
A foci az a játék, amit huszonketten játszanak és mindig a németek nyernek - mondta Gary Lineker, az 1986-os vébé gólkirálya.
Ez így természetesen enyhe túlzás (bár 1990-ben már igaz volt). 1986-ban a (nyugat)németek a '82-es spanyolországi Mundialhoz hasonlóan "csak" a második helyen végeztek (akkor a Paolo Rossi által vezetett olaszok, '86-ban a fénykorát élő, a focit a röplabdával ötvöző labdavirtuóz Diego Maradona fémjelezte argentínok győztek).
A döntőben szoros 3:2-ben kapott ki a Nationalelf, azaz a nemzeti tizenegy, miután a negyeddöntőben büntetőpárbajban sikerült felülmúlnia a házigazda Hugo Sanchezéket (azaz Mexikót), az elődöntőben pedig - akárcsak '82-ben - az európabajnoki címvédő franciákon gázoltak át.
Hatalmas csapat volt a 25 évvel ezelőtti NSZK!
Először is: akik ekkoriban szocializálódtak, azoknak a Schumacher névről nem a hétszeres forma 1 világbajnok Michael (pláne nem öccse, Ralf), hanem Harald Anton, azaz Toni Schumacher, a kőkemény kapus jut máig először eszébe. (Patrick Battistonnak biztosan.)
A hátvédek között olyan nevek sorakoztak, mint Andreas Brehme vagy Karl-Heinz Förster, már ott volt a csapatban a később magyar szövetségi kapitányként világsikert egyáltalán el nem ért, ennek ellenére felejthetetlenül zseniális Lothar Matthäus, és még ott volt a leges-legnagyobb, az aranylábú Karl-Heinz Rummenigge is.
Mégsem őket választottam e bejegyzés emblematikus figurájává (s illusztrációjává), hanem akkori kedvenc csapatom, az 1981-1995 között ott edzősködő Otto Rehhagel (azaz König Otto) irányítása alatt virágkorát élő Werder Bremen sztárját, aki pont úgy néz ki, ahogy egy nyolcvanas évekbeli nyugatnémet úriembernek ki kell néznie.
Ha nem tudnánk, hogy ő a világtörténelem egyik legnagyszerűbb futballistája, könnyen hihetnénk egy margitszigeti termálszállóban Deutschmarkjaival királykodó hamburgi dokkmunkásnak.
Hölgyeim és Uraim! Fogadják szeretettel Rudi Völlert!!!
A most következő videó elérhetőségéért nem tudok garanciát vállalni, mert egy japán oldalon bukkantam rá. A biztonság kedvéért idemásolom a linket is: http://pann.nate.com/video/211574103
Természetesen szó sincs arról, hogy ez a More Than A Kiss hivatalos videoklipje lenne, de egy nagyon hangulatos kis összeállítás a nyolcvanas évekből.
Michael Bedford dala nem véletlenül hasonlít megszólalásig (sőt éppen miután megszólalt!) a Silent Circle Touch In The Night című slágerére (egyben jelen blog legelső bejegyzésének tárgyára). Lényegében ugyanis annak a dalnak az újragondolásáról van szó.
A dublini születésű Bedford első kislemezének producere, egyben a dal szerzője természetesen nem más, mint a frenetikus Axel Breitung, a kiadó pedig ez esetben is a Bernhard Mikulski Schallplatten-Vertriebs-GmbH, vagyis a ZYX Music.
Michael Bedfordnak, aki kinézetét, énekhangját és zenei világát tekintve is maga a nyolcvanas évek, mindössze két száma jelent meg (a másik az 1987-es kiadású Tonight volt, amely talán még a More Than A Kissnél is ismertebb eurodiszkós körökben).
Lady Lily nem más, mint Erika Bruhn, azaz Christian Bruhn nyugatnémet zeneszerző-producer felesége.
Christian Bruhnról önálló blogot lehetne indítani, és sosem érnénk a végére. A nyolcvanhoz közel járó úriember nevéhez olyan elképesztő slágerek fűződnek, mint Drafi Deutscher már említett örökzöldje, a Marmor, Stein und Eisen bricht, vagy épp Katja Ebsteintől az 1970-es eurovíziós dalfesztivál bronzérmes dala, a Wunder gibt es immer wieder.
Erika nagylemeze 1986-ban jelent meg Lady Lily címmel (és név alatt). Az album legjobban sikerült dala - melyet személy szerint a néhai Danubius Rádió egykori német nyelvű kísérleti adásából vettem fel valamikor talán '87-ben kazettára - a Non è vero.
A dalcím olaszul annyit jelent: nem igaz, pontosabban magyarul jelenti azt, mert olaszul non è vero. A szám egyébként a cím kivételével angol nyelvű, így kiválóan illeszkedik a nyolcvanas évek közepének németes-olaszos hangzású, ámde angolul (angolhoz hasonló nyelven) énekelendő eurodiszkó irányzatába.
Egy Modern Talking számot jobban énekelni, mint a Modern Talking? Lehetetlen!
Vagy mégsem? A Doctor For My Heart szinte észrevehetetlen volt a harmadik album zseniálisnál zseniálisabb slágerei között, vagy legalábbis semmivel sem jobb, mint a Just We Two (Mona Lisa), a Save Me - Don't Break Me vagy épp a méltatlanul elfeledett Angie's Heart, amelynek talán a legjobban sikerült a '98-as remixe a Back For Good lemezen.
És akkor jött egy Grant Miller nevű srác a Fancy-féle slágergyárból (Colder Than Ice, 1985), és úgy döntött, felénekli ezt a doktoros dalt egy kislemezre, melynek producere Tess (azaz Fancy), kiadója pedig természetesen Bernhard Mikulski (ZYX) volt.
Dinamikusabb, italósabb a hangzás, de megőrizte az eredeti dal diszkrét bohlenes báját, ami a szöveg értelmetlensége mellett, mint mindig, jelen esetben is a dallam felülmúlhatatlanságában csúcsosodik ki.
Kár, hogy ezekhez a kis költségvetésű ZYX-kislemezekhez sehol nem találni videót. Talán nem is készült hozzájuk? Sebaj, elégedjünk meg egy Grant Miller férfiúi szépségét demonstráló állóképekből építkező összeállítással, melyet egy mexikói youtube-felhasználónak köszönhetünk.
Patty Ryanről keveset tudunk, azon kívül, hogy rendszeres vendége a negyvenes orosz milliárdosok által saját maguknak szervezett nosztalgiapartiknak.
Első, már-már emblematikus kislemeze, a You're My Heart, You're My Soul parafrázisként felfogható, minden tekintetben a Modern Talkingot idéző You're My Love, You're My Life 1986-ban jelent meg az 1997-ben elhunyt Bernhard Mikulski úr által még a hetvenes évek elején alapított ZYX Music kiadónál, amelynek (és akinek) némi túlzással az italodisco irányzat puszta létezését is köszönhettük.
A dalban szerepel egy igen érdekes szöveges betét: egy rádiós DJ mondja be, hogy egy zenekar a semmiből tűnt fel a slágerlistán, és máris az első helyen állnak. Two guys from West Germany made it possible! - hát ez egészen nyilvánvalóan Dieter Bohlenre és Thomas Andersre utal.
Sokáig tartotta magát az a híresztelés is, hogy maga Bohlen állt a projekt mögött, de ez legfeljebb erkölcsi támogatás volt. A dalt Gerd Rochel írta Birgit Lenzennel (utóbbi a Cindy Hire álnevet használta).
Ha rákeresünk Rochel nevére az interneten, érdekes találatokat kapunk. Van, ahol azt állítják, ez csak Dieter Bohlen szerzői neve, mások szerint Brother Louie-val, azaz Luis Rodriguezzel (Bohlen társproducerével) azonos. A témáról a mai napig élénk viták folynak fórumokon. A discogs.com zenei adatbázis önállóan kezeli Rochelt és remekműveit, és mindössze a Gino Rocci álnévről tesz említést vele kapcsolatban.
Mégis igazat kell adnunk az egyik fórumbejegyzésnek, mely szerint csak maga Luis tudná pontosan megmondani, ő-e Gerd Rochel: Genauer sagen, ob Gerd Rochel Luis Rodriguez ist, kann nur Luis selber!
