25 éve történt az NSZK-ban

Amikor Veled táncolok. Ez ugyebár németül valahogy így hangozna: Wenn ich mit Dir tanze.

No de Nicki (ha hinni lehet a német Wikipédiának: Doris Andrea Hrda, de szerintem ez csak egy gépelési hiba lehet, hiszen ilyen név nincsen) nem német, kérem, hanem bajor.

Mi a bajor? Átmenet az osztrák és az ember között - mondta Bismarck állítólag tréfásan. Állítólag Bismarck mondta? Állítólag tréfásan mondta? Ki tudja. Mindenesetre az azért érdekelne, hogy ha bárki ilyet mondott volna a leggyönyörűségesebb német tartomány lakóiról, akik olyan csodákkal ajándékoztak meg bennünket, mint a Neuschwanstein kastély, Daniel Küblböck Eggenfeldenből vagy épp a rosenheimi rendszámú autók, ezek után mit gondolhatott mirólunk. Vagy idáig már el sem látott?

Nicki, ez a madonnai, sőt Kylie Minogue-i magasságú (152 cm) alsó-bajorországi születésű énekesnő már tizenévesen igazi Schlager-legendává vált. Érdemes végignézni a Die Deutsche Single Hitparade válogatáslemezeket - remélem, mindenkinek megvan odahaza a teljes sorozat! -, szinte nem találunk olyat, amelyen ne lenne legalább egy Nicki-szám.

Dalai érdekesen vegyítik a német tánczenei hagyományokat a country- és popzenei elemekkel. Egyfajta ars poeticának fogható tehát fel I bin a bayrisches Cowgirl című, szintén nem irodalmi német nyelven íródott és éneklődött száma 1988-ból. Rengeteg slágere volt, melyek közül én személy szerint az 1991-es Hals über kopfért rajongok legjobban, de természetesen az 1986-os Wenn i mit Dir tanz is megér egy misét.

Vagy ha azt nem is, egy blogbejegyzést mindenképp!

Hubert Kah valójában több, mint a névadó Hubert Kemmler, hiszen a csapat állandó tagja volt még Klaus Hirschburger és Markus Löhr is.

Pályafutásukat német nyelvű, újhullámos (NDW) hangzású lemezekkel kezdték. Kemmler szerénységét példázza, hogy a projekt első albuma a Meine Höhepunkte, azaz - szabad fordításban - Pályafutásom csúcspontjai címet kapta. A Rosemarie és a Sternenhimmel című örökbecsű nóták méltán nevezhetőek csúcspontoknak egyébként!

Mindenesetre ezek után okkal várta mindenki, hogy nem lesz folytatás, hiszen a csúcspont után már csak a leszállóág következhet, de szerencsére nem így történt, sőt! A második nagylemezt követően Hubert és társai találkoztak Michael Cretuval, aki producerként, sőt billentyűsként is besegített következő munkáikba.

Így készült el az 1984-es Goldene Zeiten (körülbelül: Aranykor) című lemez, majd 1986-ban a Tensongs (Tízdal), amely eredetileg valóban tíz dalt tartalmazott, de 1987-es kiadásán feltűnt egy tizenegyedik is, a Cretu által alkotott Military Drums.

Bizony, ezek a számok már angol nyelven íródtak, ami maximálisan megfelel annak a nyolcvanas évek közepi nyugatnémet trendnek, melynek eredményeképp Thomas Anders az Endstation Sehnsuchttól eljutott a Cheri Cheri Lady-ig.

A nemzetközileg mérsékelten sikeresnek nevezhető album csúcspontja minden bizonnyal a Limousine, amely a német slágerlistán a nyolcadik helyig jutott. A dalcím magyarra fordításától eltekintenénk - bár ha mindenképp szükséges, talán a Felsőkategóriás szedán címet javasolhatnánk.

Ma reggel hallottam az Inforádióban, hogy az egykori ügyvéd, amerikai elnök és neves szoknyapecér, Bill Clinton Berlinben Henry Kissinger-díjat adott át Nyugat-Németország utolsó és az (újra)egyesített Németország első kancellárja részére, akit rövid beszédében a második világháború utáni európai történelem legnagyobb alakjának nevezett.

Azt még tán korai eldönteni, hogy tényleg ő volt-e "a" legnagyobb (hiszen Konrad Adenauertől Willy Brandtig elég sok német is tolong még ezért a címért - a nem németekről, ú.m. Olof Palme vagy épp a kimondhatatlan nevű Thatcher asszony, nem is beszélve), de hogy az egyik legnagyobb, az nem kérdés.

Természetesen Helmut Kohlról van szó, aki egy olyan sajátos alkotmányjogi környezetben lett az NSZK kancellárja, amikor az Alaptörvény (Grundgesetz) egyik, szokásjogi úton a hetvenes években beépült átmeneti rendelkezése szerint ezt a címet csak Helmut keresztnevű személy tölthette be.

Kohl 1930-ban született Ludwigshafenben, így inkább a háború utáni nemzedékhez tartozik, családját azonban súlyosan érintette a második világégés: bátyja, Walter 1944 novemberében légitámadás során életét vesztette.

A háború után az ifjú Helmut az újjáéledő kereszténydemokrata mozgalomhoz csatlakozott, és az ötvenes évektől a CDU rajna-pfalzi vezetőségéhez tartozott. 1966-tól a párt rajna-pfalzi elnöke, 1969-től a tartomány miniszterelnöke, 1973-tól pedig a Kereszténydemokrata Unió szövetségi vezetője lett.

Először 1976-ban nevezte meg őt kancellárjelöltjeként a szövetségi parlamenti választásokon a CDU, azonban a szociáldemokraták koalícióra léptek a szabaddemokratákkal (FDP), és így druszája, a nem kevésbé nagyszerű Helmut Schmidt alakíthatott kormányt.

Az 1980. évi Bundestag-választásokon a CDU/CSU pártszövetség a karizmatikus Franz Josef Straußt jelölte, de a szociáldemokraták maradtak hatalmon. Kohl, mint az ellenzék vezére folytatta pályafutását (Strauß szűkebb pátriájába, Bajorországba vonult vissza, amelynek mondhatni örökös miniszterelnöke volt).

1982-ben az FDP áttaktikázta magát a CDU-hoz, amely pálfordulás eredményeképp október 1-jén konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal sikerült megbuktatni Schmidtet, és a Bundestag (a jogintézmény lényegéből fakadóan) ezzel egyidejűleg megválasztotta Helmut Kohlt az NSZK kancellárjává.

Ezt a posztot nem kevesebb, mint 16 évig töltötte be. Nem csoda, hogy az én generációmnak az USA elnöke Reagan, a brit miniszterelnök Mrs. Thatcher, a német kancellár Kohl, a pápa pedig örökre II. János Pál (azaz Karol Wojtyla) marad.

A szerencsés külpolitikai körülmények mellett kétségtelen, hogy Helmut Kohl egyénisége és politikai zsenialitása is hozzájárult ahhoz, hogy megtörtént, amiről a második világháború után mindenki azt mondta: "soha" (Never say never!), Németország újra egyesült (sőt újraegyesült). No persze mi is addig vagdostuk azt a vasfüggönyt, amíg elintéztük neki.

Akárhogyis - Helmut Kohl ma már történelem. Innen kívánunk neki jó egészséget és még nagyon hosszú életet!

Súlyos elmebetegnek kell lenni ahhoz, hogy az embernek magyar létére a Grabowski névről ne a Macskafogó, hanem G. G. Anderson német slágerénekes jusson az eszébe. Vállalom!

Szinte hihetetlen, de G. G. Anderson nem más, mint Gerd Grabowski, sőt Gerd Günther Grabowski, hogy pontosak legyünk - úgyhogy ez a "G. G." körülbelül olyan, mint Caroline Catharina Müller esetében a "C. C."! Ha lehet hinni a discogs.com adatbázisnak (miért ne, végül is ez a legjobb), közös promó-kislemezük is volt!

Ha pedig Gerd Grabowski, akkor egy újabb slágergyár, a diszkó-pop olyan gigantikus neveivel, mint Laura Branigan (Satisfaction, 1984), a már leszállóágban lévő Boney M (Give It Up, 1985), az örökké csillogó Engelbert (The Spanish Night Is Over) vagy épp első bejegyzésünk tárgya, a Silent Circle (Dreams, Give Me Time).

Az angol nyelvű dalokat állandó szerzőtársaival, Engelbert Simonsszal és Bernd Dietrichhel jegyzi (a Silent Circle esetén befigyel Axel Breitung is). Engelbert Simons természetesen nem azonos a másik (azaz egyik) Engelberttel (Humperdinck), aki nem azonos az eredeti Engelbert Humperdinckkel, de ez már tényleg zenetörténelem.

A most következő Mädchen Mädchen (Kislány, kislány) egy koncertfelvétel, melynek elején jó Gerdünk nem létező ütőhangszeres tudásáról is számot ad. Villámkezű dobos és vagány eschwegei srác!

Na, azt kellene még megnézni a térképen, hol van Eschwege. (Megnéztem. Gyakorlatilag Németország mértani középpontjában. Eschwege a német Pusztavacs.)

Bocsássuk előre: osztrákok. Az is tény, hogy maga a dal még 1985 végén jelent meg kislemezen. Azonban ilyen apróságok eddig sem zavartak bennünket abbéli küldetésünk teljesítésében, hogy az interneten terjesszük a magaskultúrát.

Az Erste Allgemeine Verunsicherung szó szerinti fordításban azt jelenti: Első Általános Bizonytalanító. Annak idején én mégis inkább Állami Bizonytalanítónak szerettem fordítani, ugyanis egy biztosítótársaság nevéből képzett szójátékról van szó. De ki emlékszik már az ÁB-re? Legfeljebb az ÁB-bébik...

Az együttest 1977-ben alapították, és rettenetesen sok tagja volt. Az alapítók közül már csak Thomas Spitzer aktív, mondhatni egyedül tartja magát a (szalon)spiccen, a többiek kiléptek (illetve egyikük már sajnos elhunyt).

Paródiacsapatról van szó, egy igazi osztrák Irigy Hónaljmirigyről, csak talán színvonalasabb kiadásban (bár megjegyzem, a magam részéről az IHM első lemezeit kifejezetten zseniálisnak tartom, és a kereskedelmi televíziózás szégyene, hogy egy ilyen hihetetlenül tehetséges csapatot sikerült kitartó aknamunkával ennyire unalmassá tenni - de hát sajnos Magyarországon a Gálvölgyi show-ból is termékpromóció lett, láthatóan az aktuális tévéműsorokhoz rendelt paródiákkal).

Az EAV-t talán még nem érte utol ez a fajta végzet. 1985-ös Geld oder Leben! (Pénzt vagy életet!) című albumukat is beleértve (melyről a Märchenprinz című sláger is származik) összesen 9 db. No.1 nagylemezük volt hazájukban, a szomszédos Jódliországban. (A legutóbbi éppen 2010-ben.)

A Geld oder Leben! több mint hétszázezer (azaz 700.000) példányban kelt el a német Wikipedia adatai szerint, és több mint egy évig szerepelt a nyugatnémet lemezeladási listán is (ahol legjobb helyezése tizedik volt).

A klipben feltűnik egy Porsche (na jó, a márka vérbeli rajongói szerint csak egy VW), amely a felső-bajorországi Rosenheim városkába érkezik. Ez sajátos aktualitást kölcsönöz a videónak számunkra, hiszen ma már minden valamirevaló magyar luxusautó-tulajdonos rosenheimi (azaz RO) rendszámú gépkocsival jár.

Bár nem az NSZK-ban, de kétségkívül 1986-ban történt (igen lényeges nyugatnémet kapcsolódási ponttal), hogy a 18 éves Boris Becker megvédte wimbledoni bajnoki címét.

Mint az közismert, 1985. július 5-én első németként, legfiatalabbként, ráadásul nem kiemeltként győzött először a "tenisz mekkájában". Ellenfele a dél-afrikai (később amerikai) Kevin Curren volt (aki szintén meglepetésszerűen került a döntőbe).

Az 1986-os fináléban egy igazi nagyágyú, a csehszlovák (később amerikai) Ivan Lendl várta, aki mindent megnyert, amit ember megnyerhetett - kivéve Wimbledont. Bár nem ez volt az az év, amikor erre a legnagyobb esélye volt (hanem 1987, amikor Pat Casht azért csukott szemmel, a pályának háttal egy hokedlihez kötve adogatva is nyugodtan megverhette volna), de azért arra talán ő sem számított, hogy a tejfelesszájú (és hajú) német kőkemény 6:4, 6:3, 7:5-re takarítja le őt a pályáról.

Boris Beckerrel kezdődött a (nyugat)német tenisz aranykora, amelyet hamarosan olyan nevek fémjeleznek majd, mint a sokáig verhetetlennek tűnő későbbi Ágassi Andrásné, Gráf Steffi (ő is magyar), vagy épp Michael Stich, aki annak ellenére nagy karriert futott be, hogy egyetlen pillanatig nem tűnt verhetetlennek.

Az alábbi kép Boris 1986-os wimbledoni sikerének állít emléket. BRAVO!

Van nekem egy nagyon kedves barátom, aki a feleségem szerint de facto az élettársam is, mivel lassan 14 éve egy szobában dolgozunk, és ugye az ember a mai világban nagyságrendekkel több időt tölt a munkahelyén, mint bárhol másutt.

Na, ő az, aki egyetlen dalt sem tud közép-hosszútávon elviselni azok közül, amelyek az autómban szólnak, így ha ugyanabban a kocsiban megyünk valahova, kénytelen vagyok átkapcsolni rádió üzemmódra, ami a Sláger Rádió megszűnése óta fokozott kínszenvedést jelent, mert már lassan tényleg nincs mit hallgatnia a magamfajta eurodiszkósnak.

Csakhogy van egy azaz egy szám, amiről még ő is elismeri, hogy az első hangtól az utolsóig minden a helyén van benne. Nem csoda, hisz egy olyan házaspár alkotta, akiknek nem kenyerük a zenei melléfogás: a rettenthetetlen Tony Hendrik és az oroszlánszívű Karin van Haaren.

Igen, ismét egy Bad Boys Blue-dal következik az 1986-os Heartbeat albumról, melynek címe a tegnap éjjeli, hazánk számára igazságtalanul megsemmisítő eredménnyel zárult eurovíziós dalfesztivál szervezőit is megihlette, legalábbis szlogen szintjén.

Mielőtt rátérnénk a dalra, melynek címe Kisses and Tears (azaz Csókok és könnyek), alcíme My One and Only (Egyetlenem), szerény javaslatként előterjesztem, hogy Magyarország is essen szét 20 részre, mint az egykori Szovjetunió, és akkor majd mi is be tudjuk szavazni egymást az ojrovízió csúcsaira. Azerbajdzsán, hahaha.

A klipben a főszerepet a kiváló Trevor Oliver Taylor mellett egyre inkább a Bundesliga kettő ifiből szalajtott labdarúgóra emlékeztető John McInerney játssza...

Kezd a blogon túlreprezentált lenni Dieter Bohlen, aminek nyilván nem az az oka, hogy ő a kedvencem, hanem valami objektív magyarázata lehet, amit nem ismerek. 

Egy szó mint száz: lassan a csapból is ő fog folyni errefelé (akárcsak 1986-ban a Városligetben, a mexikói vébé hivatalos csapatfotóiból szó szerint összeollózott arcú - nem volt még Photoshop! - gombfocicsapatokat árusító trafikos standok között).

A nagypolitikából tudjuk, nincs is annál jobb, mint ha valaki túlnyeri magát (Bohlen is hamarosan alkotmányozásba kezd a blogon, bár már elmúlt Húsvét). Úgyhogy tegyünk még egy lapáttal a tűzre: nézzük meg annak a dalnak a videoklipjét, amelyről sokáig azt gondoltuk, ez volt Dieter élete utolsó No.1 slágere.

Persze ekkor még senki sem tudhatta, hogy egyszer eljöve 2003 és a Deutschland sucht den Superstar, amikor Dieter Bohlen lesz maga a német Soma Mamagésa Gyöngyibaba és Pélibarna Dorina egyszemélyben, minek eredményeképp több mint egy évtized rejtőzködés után (pl. a Touché együttes első albumát Joseph Cooley álnéven készítette 1997-ben, mert úgy gondolta, ha a fiatalok meglátják a lemezborítón a rettenetes Dieter Bohlen márkanevet, azonnal visszahajítják a polcra) megint mindenből No.1 lesz, amit ír.

Hihetetlen, de ma már több 2000-es évekbeli listavezető Bohlen-dalt tart számon a statisztika, mint '80-as évekbelit - ennek ellenére úgy gondolom, egyik sem mérhető az Atlantis Is Callinghoz, amely a harmadik album (Ready For Romance) második kislemezsikere, egyben sorozatban az ötödik (!) Modern Talking No.1 sláger azóta, hogy valamikor 1985 elején véletlenül lejátszották egy tévéműsorban a You're My Heart, You're My Soult és beindultak a "hol lehet ezt megvenni?" típusú telefonok...

Nem véletlen, hogy Elvis Presley-ről közterületet neveztek el Budapesten, hiszen még a nagy Dieter Bohlenre is inspiráló hatással volt.

1986-ban, hosszas tűnődés és tanakodás után, C. C. Catch második albumának félig-meddig címadó slágerének nem a Jailhouse Rock, hanem a Heartbreak Hotel címet adta. A nagylemez címe Welcome To The Heartbreak Hotel lett, ami frappáns magyarázat az előzőre: nyilván erőltetett lett volna Welcome To The Jailhouse Rock-nak nevezni.

A videoklipen látható, hogy Caro hajának tupírozottsági foka jelentősen emelkedett, emellett pedig olyan döbbenetes vizuális trükkök tűnnek fel, hogy miközben az énekesnő fekete-fehérben énekel, rúzsa a leginkább - mint előző bejegyzésünkben is láthattuk - az Audi által előszeretettel alkalmazott Tornadorot színben pompázik.

A doboknál még mindig egy Frank Otto kinézetű valaki (talán épp Frank Otto?), a gitáros pedig nagyon messziről Chris Normanre hasonlít (de közelről már egyáltalán nem!). Szent meggyőződésem, hogy a dalban ugyanakkor sem dob, sem gitár nem hallható, így nevezett két személy produkciója e tekintetben is emberfeletti.

A sok zene után jöjjön egy kis autó!

1965-ben élesztették fel az Audi márkanevet, amikor a DKW F102-es modell - már a Volkswagen-csoport égisze alatt - kapott egy (eredetileg Merci-fejlesztésű) négyütemű motort (végre). Az Audi egyébként a háború előtt az Auto Union gépjárműipari egyesüléshez tartozott, a négy karika (Audi, DKW, Horch, Wanderer) egyikeként.

Az, hogy ma már mind a négy karikát az Audival azonosítjuk, elsősorban épp a nyolcvanas éveknek köszönhető, amikor autóik a luxus-Volkswagen feeling helyett végre önálló arculatot kaptak. Az első nagy durranás nyilvánvalóan a szögletes ős-Quattro (Ur-Quattro) volt, majd jött a szivar 100-as 1982-ben, harmadikként pedig (1986-ban) megérkezett a szappandoboz 80-as (B3 vagy Typ 89).

Talán nem mindenki ismeri az Audi név keletkezésének történetét: August Horchot, a cég alapítóját kigolyózták saját cégéből, a Horchból, és nem vihette tovább a családnevét. Újonnan alapított autógyártó vállalkozásának így új elnevezést kellett találnia. A kislánya, aki épp a latinleckéjét írta, így szólt: "A nevünk [magyarul: Hallgasd!] latinul úgy hangzik, Audi! - legyen ez a cég neve!". És így is lett.

A gyönyörű gyári fotón (amely a www.audi.com oldalról származik) egy tornádópiros, ködlámpás Audi 80-as látható. A B3-ast 1991-ig gyártották, több mint 1,2 millió példányban. Ekkor egy jelentősebb facelift következett (amely a keretes hűtőrácsról ismerhető fel leginkább), majd pedig 1995-ben az autó az új nómenklatúra szerint az A4-esnek adta át a helyét.

Az Alphaville együttest senkinek sem kell bemutatnom, hiszen ők adták elő a Forever Young című számot és a Big In Japant, melynek német változata a Japan ist weit (Sandra!), a magyar pedig a Bikicsunáj.

A srácok neve tán már kevésbé cseng ismerősen: Hartwig Schierbaum, Bernhard Gößling és Frank Sorgatz alkotta e triót a nyolcvanas évek elején. Na? De ha azt mondom: Marian Gold, Bernhard Lloyd és Frank Mertens? Ugyeugye?!

Csodálkozik-e ezen még valaki azok után, hogy egy Bernd Weidung nevű koblenzi úriember a mai napig rezzenéstelen arccal (és sminkkel) úgy mutatkozik be mindenkinek, hogy "Mein Name ist Anders. Thomas Anders."

1986-ban, amikor Mertens helyét már egy Ricky Echolette művésznevű fiatalember (neki vajon mi lehetett a polgári neve, merthogy nem Echolette, az hundertprozentig száz százalék!) foglalta el, az Alphaville új albummal jelentkezett, amely a meglehetősen misztikus, sőt utópisztikus Afternoons in Utopia címet kapta (gyakorlatilag magától Morus Tamástól).

No, ezen a nagylemezen kapott helyet a Dance With Me című szám, amelyből közepesen nagy kislemezsiker is lett. E sorok írója elfogult 1986 iránt, hiszen akkor volt 13 éves, ami megismételhetetlen alkalom az ember életében. Az első és utolsó év, amikor már "nagyfiú", de még nem büntethető.

Így nem csoda, hogy határozottan állítom: talán ez az Alphaville legjobb dala, vagy mégsem.

[UPDATE 2011.08.24: Ricky Echolette polgári neve Wolfgang Neuhaus. Így jöjjön be a lottóötös!]

És most következzék egy igazi egyéniség. Ki ne emlékezne a Trio című "zenekarra", amely 1 db. Casio VL-1 segítségével készítette el Da Da Da (avagy Ich lieb' dich nicht, Du liebst mich nicht) című dalocskáját, amely 1982-ben hódította meg a világot? (Ez év júniusában 2. helyezést ért el a brit slágerlistán!)

A csapat mögötti agy (vagy inkább egyszemélyes agytröszt, nem elvitatva persze a másik két minimálzenei zseni szerepét) nem volt más, mint Stephan Remmler, akinek valamilyen megmagyarázhatatlan okból épp 1986-ban, azaz 25 éve, az NSZK-ban jelent meg máig legsikeresebb szólóalbuma, amely sok gondolkodás, még több virsli és galaktikus mennyiségű sör után a rendkívül fantáziadús Stephan Remmler címet kapta.

Ennek a lemeznek lett volna a címadó dala a Keine Sterne in Athen, ha ez lett volna az album címe is, de már tudjuk, hogy nem ez lett. Úgyhogy ez volt az A/1-es dal, ha ez ma még mond bárkinek is valamit. A bakelitlemezeknek (és a floppy diskeknek) ugyanis volt A és B oldaluk, mert nem voltak olyan végtelenül primitívek, mint a CD-k, DVD-k. A pendrive-okról nem is beszélve!

A zenét és a szöveget maga Remmler írta. A dal mondanivalója tömören annyiban foglalható össze, hogy a szerző nem vágyódik sehova nyaralni, mert ő legszívesebb otthon van, kettesben kedvenc üveg Schnapsával.

A szám angol nyelvű verziója - amely, ha lehet, még az eredetinél is jobb - I Don't Go To U.S.A. címmel '87-ben jelent meg, és egyik érdekessége, hogy a júeszéj rövidítést következetesen úeszéjnek éneklik benne. Talán egyszer erre is sor kerül blogunkon, de most kérek mindenkit, elégedjen meg az Originelle Deutsche Versionnal.

Jöjjön Athén és az ő csillagai, amelyek tökéletesen hidegen hagyják Stephan bácsit.

Folytassuk sorozatunkat egy meglepő, ám csöppet sem mulatságos, a maga nemében különleges és rendkívül lírai gyöngyszemmel. Akár maga Turi Lajos (azaz Lui) is énekelhetné (meg is tette egyébként!)

A lemezjátszó korongján a Midnight Lady.

Nem, nem tévedés! A számot, mint mindenki tudja, Dieter Bohlen eredetileg Chris Norman számára komponálta, akit a Tatort sorozat betétdalának betét-énekeseként hozott vissza a Suzi (Ur-)Quattro (Stumblin' In) és a Smokie (Who the f*** is Alice?) utáni tetszhalott-állapotból.

A Midnight Lady - melynek dallamáról Bohlen a tőle megszokott németesen hűvös visszafogottsággal így nyilatkozott talán a Popcornnak: "esküszöm, olyan, mint Mozart" - elsősorban angol verzióban járta be a világot és nemesült mintegy három nap alatt az egyetemes balladatörténelem legbecsesebb darabjává.

A most következő változat azonban minden kétséget kizáróan német nyelvű, ami alcíméből is látszik: Einsam so wie ich. (Manchmal.)

Hölgyeim és uraim! Egy igazi Schlager-legenda következik, a nagyszerű Roland Kaiser, in his human reality:

Már megint egy osztrák úr, ráadásul bécsi, tehát szinte magyar. "Nyögte Mátyás..." - ugye. Kihagyhatatlan, mert bár német nyelvterületen Der Kommissar című dalával nagyon-nagyon régen, a nemzetközi porondon a felejthetetlen Rock Me Amadeusszal pedig 1985-ben ért el mega- sőt gigasikert, 1986 gyakorlatilag róla és a botrányairól szólt.

Johann Hölzelről van szó természetesen, vagyis egy másik Sólyomról, aki nem kapkodott legyek után. Arról a zenész-énekes-médiaszemélyiségről, aki 1998-ban a Dominikai Köztársaságban halt meg máig tisztázatlan körülmények között, autóbalesetben. A rendőrségi jelentés szerint a megengedettnél lényegesen nagyobb arányban találtak vért a testében keringő alkoholban. Tiboru, ehhez mit szólsz? 

Jeanny című felejthetetlen számát (és főleg annak videoklipjét), mely egy igen csúnya bűncselekményt mesél el alulnézetből (az elkövető szemszögéből), 1986. április 17-én a Szövetségi Erkölcsvédelmi Nemzeti Médiahatóság a "fiatalokra nézve károsnak" (Jugendgefährend) minősítette.

Innentől - ahogy Fenyő Miki fogalmazott - őrült botrányillatot hordott a szél szét a kék Dunán! 

Az NSZK-ban magára valamit adó adó nem adta le! Az NDK-ban már azelőtt párthatározat tiltotta be, hogy megjelent volna! Meg nem erősített, ámde minden bizonnyal a kormánypárt belső köreiből származó források szerint az akkor 25 éves Szalai Annamária is jegyzékben tiltakozott ellene!

Lássuk!

Achtung, Achtung! Az alábbi videó eurodiszkós hangzáselemeket nyomokban sem tartalmaz!

Kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet az "offtopic" Kraftwerk jelentőségére a nyugatnémet zenetörténetben, amit persze én is tudtam, de fogalmam sem volt, hogyan lehetne őket, az elektronikus zene megkerülhetetlen és oly sokakat inspiráló jelenségét - a berchtesgadeni születésű Karl Bartos (tényleg mindenki magyar?) egykori csapatát - beszuszakolni a "25 éve történt az NSZK-ban" blogba, amely alapvetően azért mégiscsak a könnyed, slágeres popzenei vonulatról szólna.

Csakhogy 1986-ban megjelent az Electric Café című album, és a Musique non stop című kislemez, melynek videoklipjében életre keltek a lemezborító számítógéppel rajzolt figurái, és ez máris megadta a választ.

1986-ban járunk, amikor még Commodore 64-esek és Sinclair ZX Spectrumok határozták meg a számítástechnikát - no jó, az NSZK-ban még Schneider CPC-k, meg az épp megjelenőfélben lévő Atarik és Amigák. Mindenesetre nem volt még Dreamworks és Pixar, olyan kor volt ez, amikor még egy rajzfilmfigura sem akart színésznek látszani.

Sok tekintetben szebb világ volt. Legalábbis lassabb, nyugodtabb, az biztos. Az alábbi videó pedig több, mint figyelemreméltó!

Váltsunk picit stílust (azért nem nagyon!), és jöjjön végre egy német nyelvű német sláger!

A Münchener Freiheit nevű együttest 1980-ban alapította Stefan Zauner és Aron Strobel. Első albumuk 1982-ben jelent meg. A nyolcvanas évek elején leginkább a német újhullám, azaz a Neue Deutsche Welle (Nena, Trio...) irányvonalához tartoztak. Első átütő sikerük, az 1986-os Ohne dich schlaf' ich heut' nacht nicht ein viszont már a romantikusabb, diszkósabb hangzást követi, mint minden és mindenki ebben az évben (még a Status Quo is, lásd In The Army Now). 

Meg nem erősített hírek szerint a dal eredetileg német nyelvet tanuló külföldiek számára készült nyelvtörőnek, és aki első nekifutásra ki tudta mondani a címét anélkül, hogy belekavarodott volna az ichbe, nachtba és nichtbe, pöttyös labdát kapott az épp az NSZK-ban fellépő Dévényi Tibi bácsitól.

No persze a München már önmagában nehéz szó, akár az útelgelágazódás. A világból tudok kiszaladni, ha valaki münhennek mondja, de mindig visszajövök, mert ezek után hová szaladjak, ha egy másik emberke münkhennek nevezi.

Münytyhen, na. Remélem, a frájhájt senkinek nem okoz gondot.

Akkor most Drafi Deutscher, avagy "a kalapos ember". Ő sincs már köztünk, sajnos 2006-ban, hatvanéves korában elvitte egy szívinfarktus. Zenéi örökké élnek - mondhatnám, de ez most nem (sem) a kötelező udvariasság, hanem a matter of fact, szikár tény, makacs dolog.

Ha azt mondom, Kálmán Imre, a híres zeneszerző családjából származik, ez csak a kezdet. Magyar volt ő is, mint mindenki a világtörténelem nagyjai közül (kivéve Dieter Bohlen). Ha hozzáteszem, hogy ő énekelte (és énekli a világ rádióállomásain azóta is töretlenül) azt, hogy Marmor, Stein und Eisen bricht (aber uns're Liebe nicht), már érezhető, mekkora egyéniségről beszélünk. Ha mindezt megtoldom azzal, hogy ő írta a Boney M-nek a Belfastot (1977), saját magának a Can I Reach You-t (Jack Goldbird álnéven, 1981), továbbá a világmindenség Pavarotti után talán legcsodálatosabb hangú énekesének, Nino de Angelónak a Jenseits von Edent (1983, angol verziója: Guardian Angel), még közelebb jutunk a valósághoz.

És eljött 1986, amikor Dieter Bohlen, egy Deutschernél a Schlager (azaz a német tánczene) területén mindenképp kisebb kaliberűnek tekinthető producer világsikert ért el egy duó tagjaként, amely nem tett mást, minthogy ugyanazt a német slágerzenét késő 70-es évekbeli zenei alapra angol nyelven adta elő [némi leegyszerűsítéssel], Drafiban is megérlelődött az elhatározás.

Slágerzene, angol nyelvű szöveg + egy fiatal, jóképű zenésztárs, történetesen Oliver Simon. Máris kész az új projekt, a Mixed Emotions. Vegyes érzések nélkül mondom: első daluk, a You Want Love telitalálat. Kislemezen '86-ban (mikor máskor?), albumon '87-ben jelent meg, és vált közkinccsé többek között olyan zenei megastore-oknak köszönhetően, mint a nyugatnémet importban is felülmúlhatatlan vízivárosi Tolcsvay Music, ahol azokat a Bravókat vetettem meg szüleimmel aranyárban, amelyeket keresztanyám elfelejtett elküldeni Dortmundból.

Íme, a zenetörténelem egyik legnagyszerűbb felütése:

You gotta come back, brown eye,
Gotta come back and hear me cry...

Hadd szóljon...

Volt már Touch In The Night (tessék legörgetni, egészen a legaljára, ami csöppet sem értékítélet!), akkor legyen Touch By Touch.

Andy Schweitzer, Freddy Jaklitsch, Manfred Temmel. Teljes mértékben osztrákok. A dal pedig 1985-ben jelent meg. No de az osztrák már majdnem német (Vagy a német majdnem osztrák? Bismarck és I. Ferenc József ezen most ölre mennének - apropó, I. Ferenc József miért nem II. Ferenc vagy III. József, vagy ha Ferenc József, akkor mitől első, hiszen nem volt második), 1985 pedig már szinte 1986!

Amúgy az 1986-ban kiadott Hello c. LP-n volt rajta. Én ráadásul egy szintén 1986-os Super Hits (vagy valami hasonló) válogatáskazettán hallottam először, talán épp Végvári Ádám (Neoton) előadásában. Úgyhogy számomra ez 25 éves és punktum!

Az már eleve önmagáért beszél, hogy az alábbi videót több, mint kétmillióan tekintették meg a youtube-on. No de, gondolva blogunk fiatalabb olvasóira (akik már tudják, hogy Thomas Anders volt a hosszú barna hajú lány), hadd hívjuk fel a figyelmet egy másik érdekességre is a trió kapcsán: volt egy Inflagranti nevű magyar dance csapat valamikor a kilencvenes (vagy kora kétezres?) években, akik a Joy Valerie című dalának magyarításával, dance-esítésével adták ki Te + én című számukat.

A Joy tehát kitörölhetetlenül, sőt lemoshatatlanul része lett a magyar kultúrtörténetnek. Emellett igazi letöltés- és filesharing-gyilkos zenekar, mert ha valaki beírja bármelyik internetes keresőbe kulcsszóként, hogy joy és hogy mp3, garantáltan nem lesz az első hatvanezer találat között egyetlen Schweitzer/Jaklitsch/Schweitzer szerzemény sem!

 Így kell zenekarnevet választani, kérem!

Hogy jön a London Boys (azaz Edem Ephraim és Dennis Fuller - egy szembejövő részeg svájci autós által 1996. január 21-én az osztrák Alpokban frontálisan legyilkolt két énekes-táncos zseni - duója) Nyugat-Németországhoz és 1986-hoz?

Ez talán némi magyarázatot igényel. Edem ugyanis angol (valóban londoni), Dennis pedig jamaicai születésű. Csak hát a duó Ralf René Maué dalszerző-producer segítségével hol máshol tevékenykedett volna, ha nem a napfényesnek nem nevezhető Hamburgban?

Igen, mindenki álmából felkeltve tudja, hogy igazán 1988-ban futottak be Requiem című dalukkal (Angliában is!), és a Harlem Desire is csak 1989-ben, újrakiadva vált közismertté. Magam is birtokolok, sőt tulajdonlok egy 1989-es bakelit kislemezt, melynek B-oldalán a Talk! Talk! Talk! című dal található, csakhogy...

...az eredeti változat 1987-ben jelent meg (B-oldalon a Put A Meaning In My Life című szerzeménnyel), első slágerük pedig 1986-ban az I'm Gonna Give My Heart volt.

Kicsit erőltetett, hogy mégis a Harlem Desire-t válogattuk be "25 éve történt az NSZK-ban" sorozatunkba, de (1) az I'm Gonna...-hoz nem készült klip; (2) a London Boyst nem lehetett kihagyni; (3) ráadásul hamarosan a Harlem... is 25 éves lesz!

A London Boys kapcsán megjegyzendő, hogy 1988-ban jelent meg The Twelve Commandments of Dance című albumuk, amely talán az egyetlen olyan nagylemez a világtörténelemben, amelyen az összes szám tökéletes. Csak néhányat említve a fent már megnevezett három "parancsolat" mellett: Dance Dance Dance, Wichitah Woman, My Love. Az 1989-es újrakiadáson pedig a '89-es év egyik legnagyobb diszkódurranása, a London Nights! Nem mehetett le nélküle Poptarisznya!

Abban a bizonyos ausztriai autóbalesetben Edem felesége is meghalt (kisfiuk hároméves volt ekkor), Dennis után pedig egy tízéves kislány maradt (fél)árván (Dennis felesége nem ült az autóban)... Most, egyébként vidám blogunk e szomorú fejezetében a 15 éve elhunyt London Boys-tagokra emlékezünk. Nyugodjanak békében!

Az, hogy Thomas Anders és Dieter Bohlen (a fiatalabb olvasók kedvéért jegyzem meg, Thomas volt a "lány" - egyébként békés családapa, tehát a némiképp transz-, metro- vagy villamosszexuális kinézet kizárólag marketingfogás volt!) duója, a Talking Heads és a Modern Romance angol újhullámos együttesek elnevezéséből összeollózott nevű Modern Talking (németül Modernes Gespräch, de ezt a közhiedelemmel ellentétben sosem használták) 1986 szeptemberében a brit slágerlista negyedik helyéig jutott, alapvetően két körülménynek köszönhető:

1. tévedésnek;

2. annak, hogy a most következő dal olyan szinten zseniális, hogy annak már a közép-európai dallamvilág ellen kisgyermekkorban vakcinált szigetországiak sem tudtak ellenállni.

Igazi Ohrwurm, ahogy a németek mondanák. Fülkukac.

Brother Louie címmel a Hot Chocolate együttesnek még születésem évében (1973) volt egy közepes kislemezsikere, ami minden bizonnyal szöget üthetett az akkor 19 éves Dieter fejébe. Talán ekkor határozta el, hogy egyszer, ha aktuálissá válik, ő is ír egy ugyanilyen című dalt, másrészt azt is nyilván e szám hallatán döntötte el, hogy egyszer majd készít egy albumot Errol Brownnak, a Hot Chocolate frontemberének. Utóbbira csak 1992-ben (Secret Rendezvous), előbbire viszont már 1986-ban lehetősége adódott.

A Modern Talking sikere csúcsán volt ekkor. Nem csak az NSZK-ban, hanem a világ minden részén, ahol az emberek tisztában vannak a "dallam" fogalmával, Spanyolországtól Dél-Afrikáig. Túl voltak nem kevesebb, mint három darab No.1 slágeren (You're My Heart You're My Soul, You Can Win If You Want, Cheri Cheri Lady).

Amihez Bohlen nyúlt, arannyá, sőt platinává változott. Legalábbis ekkor, valamint 2003-ban (de az egy másik történet). A Brother Louie is listavezető lett, majdnem mindenhol kerek e világon. Az angoloknál hajszál híján dobogós. Még szerencse, hogy Thomas nem volt hajszál híján!

Ha hinni lehet a különféle forrásoknak, köztük Bohlen 2000-es évek közepén írt önéletrajzi botránykönyveinek, akkor a Brother Louie-t Luis Rodrigueznek, a Modern Talking-számok társproducerének (mellesleg Lian Ross énekesnő férjének, sőt a 90-es évek Fun Factory nevű dance-projektje szellemi atyjának - Igen! Let's have a celebration by the sea!!!) írta.

Rodriguez tehát a híres Louie-Louie-Louie! Halljuk e csodát!