25 éve történt az NSZK-ban

1. Koreana: Hand In Hand
2. Whitney Houston: One Moment In Time
3. The Winners: Go For Gold
4. Pet Shop Boys: Domino Dancing
5. Rainhard Fendrich: Macho Macho
6. Milli Vanilli: Girl You Know It's True
7. Phil Collins: Groovy Kind Of Love
8. Yazz & The Plastic Population: The Only Way Is Up
9. Hannes Kröger: Der blonde Hans
10. U2: Desire
11. Rick Astley: She Wants To Dance With Me
12. Womack & Womack: Teardrops
13. Mixed Emotions: Just For You
14. Four Tops: Indestructable
15. Kim Wilde: You Came
16. Original Naabtal Duo: Patrona Bavariae
17. BAP: Fortsetzung folgt
18. Fancy: Fools Cry
19. Kylie Minogue: The Loco-Motion
20. Ellis, Beggs & Howard: Big Bubble No Troubles
21. Falco: Wiener Blut
22. B.V.S.M.P.: Anytime
23. Transvision Vamp: I Want Your Love
24. A-Ha: Touchy
25. Helloween: Dr. Stein
26. Chubby Checker & The Fat Boys: The Twist
27. Mac Band: Roses Are Red
28. Toni Childs: Stop Your Fussin'
29. Level 42: Heaven In My Hands
30. John Farnham: Age Of Reason
31. Cold Cut: Stop This Crazy Thing
32. Pasadenas: Tribute
33. Bomb The Bass & Lorraine: Don't Make Me Wait
34. Erasure: A Little Respect
35. Tolga Flim Flam Balkan: The Best of Joint Mix
36. Olivia Newton-John: The Rumour
37. Fairground Attraction: Find My Love
38. Die Ärzte: Westerland
39. Brother Beyond: The Harder I Try
40. Bruce Springsteen: Tougher Than The Rest

forrás: www.worldcharts.co.uk/archives/germany/ger85.htm

[letöltés ideje: 2013.10.18.]

Pontosan huszonöt éve, 1988. október 1-jén játszották Szöulban, az 1988. évi Olimpiai Játékokon a női tenisz egyes döntőjét, amelyben a nyugatnémet Steffi Graf két sima játszmában, 6:3 6:3 arányban legyőzte az argentin szépséget, Gabriela Sabatinit és ezzel megszerezte az első hivatalos női egyes olimpiai aranyérmet. (A tenisz 1984-ben, Los Angelesben még csak bemutató sportág volt - talán nem meglepő, de már akkor is Graf nyerte a döntőt, a jugoszláv Sabrina Goleš ellen.)

Steffi Graf ezzel az első és mindmáig az egyetlen teniszező a világtörténelemben (a női és a férfi mezőnyt is beleértve), akinek sikerült a Golden Slam, azaz ugyanabban az évben megnyerte a négy legrangosabb tornát (Melbourne, Roland Garros, Wimbledon és US Open - azaz a Grand Slam) és ráadásként olimpiai bajnok is lett.

Steffi 1969. június 14-én született. Első WTA tornagyőzelmét az 1984. évi Los Angeles-i bemutató után közel két évvel, 1986. április 13-án érte el, amikor a Hilton Head-i versenyen a korábbi világelső Chris Evert ellen diadalmaskodott. 

1987-ben a párizsi nemzetközi bajnokságon, a Roland Garros vörös salakján megszerezte első Grand Slam-győzelmét is: szintén egy világelsőt, Martina Navratilovát győzve le egy elképesztően fordulatos mérkőzésen, 6:4 4:6 8:6-ra (azaz a döntő szettben 6:6-ig fej-fej mellett haladva - tudvalevő, hogy Grand Slam-versenyeken nincs tie-break, azaz rövidítés a döntő játszmában). 

Navratilovának aztán sikerült Wimbledonban és a US Openen is visszavágnia, azaz a trónfosztás még egy kicsit váratott magára. Graf és Navratilova hihetetlen nagy meccseket vívott egymás ellen. Tizennyolc alkalommal találkoztak, kilencszer Graf, kilencszer a csehszlovák, később amerikai színekben versenyző Navratilova nyert. 

1988 már vitathatatlanul Steffi Graf éve lett. Az év első Grand Slam-versenyén, Melbourne-ben, az Australian Openen 6:1 7:6-ra verte Evertet a döntőben. A Roland Garros fináléjában a szovjet Natalia Zverevával találkozott. Máig sokan emlegetik ezt a mérkőzést tréfásan úgy, hogy "ennyire én is bármikor ki tudok kapni Graftól", hiszen az eredmény megalázó 6:0 6:0 lett, ami máig példátlan egy ilyen rangos torna döntőjében.

Ezek után nem meglepő, hogy sikerült begyűjteni a wimbledoni trófeát (Navratilova ellen 5:7 6:2 6:1-re diadalmaskodva) és az amerikai nyílt bajnokságot is (az ellenfél Sabatini volt, az eredmény 6:3 3:6 6:1). Az olimpiai bajnokság és további hat WTA versenygyőzelem mellett természetesen ő volt az év végi "világbajnokság" (Virginia Slims Championship) egyértelmű esélyese is - ezt egyébként 1987-ben egyszer már megnyerte -, de sajnos itt sérülés miatt fel kellett adnia a küzdelmet.

1989-ben folytatódhatott a példátlan sikersorozat: három újabb Grand Slam-győzelem (a Garrost a spanyol Arantxa Sánchez nyerte), majd a Virginia Slims bajnokság. Ezt követően újabb tizennégy (összesen tehát huszonkettő!) egyéni Grand Slam-győzelmet gyűjtött be (ebből négyet Ausztráliában, hatot Párizsban, hetet Wimbledonban és ötöt a US Openen), az 1992. évi barcelonai olimpián pedig ezüstérmet szerzett (az amerikai Jennifer Capriati verte meg a döntőben). 

Időközben megjelent a színen egy nagy vetélytárs a jugoszláviai magyar, később amerikai állampolgárként is versenyző Monica Seles (azaz Szeles Mónika) személyében, akit 1993. április 30-án egy magát Graf-rajongónak nevező őrült késsel megsebesített. A támadó elérte célját: a sérülés miatt hosszú időt kihagyó Szeles helyett ismét Steffi sorozata következett (három Grand Slam és a nem hivatalos világbajnokság).

Utolsó Grand Slam-győzelmét 1999-ben aratta a Roland Garroson az új szupersztár, a svájci Martina Hingis ellen, igen szoros meccsen, 4:6 7:5 6:2-re. Ez volt egyben élete utolsó tornagyőzelme is, viszont ugyanebben az évben még döntőt játszott Wimbledonban - itt az amerikai Lindsay Davenporttól kapott ki 6:4 7:5-re.

Párosban közel nem volt ennyire sikeres, de azért a csúcsévben (1988-ban) Sabatinivel a szovjet Szavcsenko/Zvereva páros ellen megnyerték Wimbledont és szintén Sabatinivel háromszor is döntőt játszottak a Roland Garroson (1986, 1987, 1989) - blogunk olvasói talán már mondják fejből: bizony, 1986-ben Navratilova és Temesvári Andrea verte meg őket.

Steffi 2001 óta él házasságban a férfi tenisz egyik legnagyobb alakjával, Andre Agassival. Két gyermekük született, Jaden Gil (2001) és Jaz Elle (2003). Bár a közismert reklámban, ahol egy kisfiú kis híján elbánik az edzőjével, majd a Graf/Agassi házaspár viszi őt haza kocsival az edzésről, ténylegesen nem ők szerepelnek, nagy valószínűséggel még fogunk róluk hallani. A világverő teniszgének mindenesetre adottak.

Az 1988. szeptemberi nyugatnémet listákon feltűnt egy addig ismeretlen név: Hannes Kröger. Hiába keresünk azonban hozzá életrajzi adatokat, nem találunk semmit, ugyanis ő egy nem létező személy, egészen pontosan egy zenei projekt neve, amely mögött Sascha Wahlbeck énekes, valamint két producer, Peter Hoffmann és Frank Plasa állt.

Legyünk őszinték és tegyük a szívünkre a kezünk: ettől az információtól sem lettünk sokkal okosabbak. Márpedig az 1953-ban, az észak-rajna-vesztfáliai Duisburgban született, de - mint minden valamirevaló zenész - Hamburgban prakizáló Hoffmann korántsem ismeretlen név a zenei világban. The Hoffmann Institute of Sound and Music néven 1985-ben már megjelentetett egy saját kislemezt Terrorrythm címmel, ma már mégis inkább a Tokio Hotel egyik producereként ismerjük. Illetve ismerik sokan, akik ilyen jellegű zenéket is hallgatnak és megnézegetik a crediteket a lemezborítón.

Ő írta a Der blonde Hans (A szőke János) című számot, amely 1988 őszének egyik jelentős slágere lett: 19 hétig szerepelt a listán és legjobb helyezése No.5 volt. A dal hangzásvilága teljesen egyértelműen Falcót idézi (akivel egyébként később Peter Hoffmann szintén dolgozott együtt). 

A későbbiekben Hannes Kröger név alatt további két kislemez - Es wird Nacht auf St. Pauli és egy Das Model (Kraftwerk) feldolgozás - is megjelent, azonban egyik sem ért el számottevő sikert.

Nem úgy, mint az első single, azaz: Der blonde Hans.

Ez a blog alapvetően nem a rockzenéről, hanem a pop- és slágermuzsikáról szól - ez, gondolom, minden kedves olvasónk számára nyilvánvalóvá vált az elmúlt több mint két évben. Ugyanakkor időről időre meg kell emlékeznünk a rockzene olyan nyugatnémet nagyjairól is, akik éppúgy hozzátartoztak a nyolcvanas évek NSZK-jának a hangulatához, mint a hozzánk sokkal közelebb álló "slágermajmok" - ahogy a mindig szókimondó Udo Lindenberg fogalmazott egyszer.

Márpedig, ha nyugatnémet rockzene, akkor BAP: a banda, amelynek tíz nagylemeze vezette már a megalakulását követő közel harminc évben a német slágerlistákat, és amely valójában nem más, mint a kölni zenész, egyben festőművész és író, Wolfgang Niedecken (1951-) mindenkori kísérőzenészeinek és barátainak népes gyülekezete. Amúgy pedig a Kölschrock, azaz a kölni dialektusban énekelt rockszámok talán legsikeresebb előadója.

A csapat 1976-ban alakult és 1977 júliusában adta első koncertjét, a kölni Mariensaalban. További két évet kellett várni az első nagylemez megjelenéséig: a Wolfgang Niedecken's BAP rockt andere kölsche Leeder viszonylag könnyen megjegyezhető címet viselő album 1979 novemberében egy kis helyi lemezkiadó vállalkozásnál jelent meg, ennek ellenére több mint százezer példányban kelt el, és legjobb helyezése 21. volt a nyugatnémet nagylemez-eladási listán. Ugyanez a kis kiadó adta ki a második albumot is, amely már a negyedmilliós példányszámot is túllépte.

Mindezek után az együttest természetesen felkarolta az egyik legnagyobb rockzenei kiadóvállalat, az EMI. Az együttműködés mindkét fél számára meghozta a hatalmas - művészi és kereskedelmi - sikert. Ezután ugyanis egészen elképesztő módon a BAP hét egymást követő nagylemeze (köztük egy koncertlemez) is vezette az eladási listát. Az 1981 októberében megjelent Für usszeschnigge! nem kevesebb, mint 81 hétig volt fent a listán és több mint egymillió példányban kelt el!

1988. augusztus 28-án immár a nyolcadik albuma jelent meg a csapatnak, amelyben ekkor a kezdeti tagok közül már csak az alapító Niedecken és Manfred Boecker volt jelen. A nagylemez a Da Capo címet kapta, és az NSZK-ban "természetesen" No.1 lett, sőt Svájcban is a második helyig jutott a listán.

A BAP-kislemezek kevésbé voltak sikerek: ha nem számítjuk az 1985-ös nyugatnémet "Band Aid" (Band für Afrika) dalt, a Nackt im Windet (amelynek elkészültében Niedeckenék oroszlánrészt vállaltak és amely No.3 lett), akkor egészen 1988-ig még Top 10-es slágerrel sem találkozunk. Ekkor azonban - a Da Capo nagylemezt alig egy héttel megelőzve - megjelent a Fortsetzung folgt című dal, melynek zenéjét Niedecken régi szerző- és zenésztársa, Klaus Heuser szerezte és amely huszonöt évvel ezelőtt, 1988. szeptember közepén a tizedik helyig jutott a nyugatnémet toplistán.

Most ez, azaz a BAP legsikeresebb dala, az 1988-as év nyugatnémet rockzenéjének egyik mérföldköve következik, egy enyhén Laár Andrásra emlékeztető Wolfgang Niedeckennel és egy Udo Lindenbergre döbbenetesen emlékeztető gitárossal - aki nem más, mint maga a zeneszerző, Klaus "Major" Heuser.

Drafi Deutscher és Oliver Simon duója 1988 októberében új nagylemezzel örvendeztette meg a rajongókat, Just For You (Csak Neked) címmel. Az album tíz vadonatúj szerzeményt tartalmazott, melyek közül vitathatatlanul a címadó dal lett a legnagyobb sláger. 

A még szeptemberben, az album előhírnökeként kiadott kislemez (melynek B-oldalán szintén egy, az albumról kimásolt szám, a latinos hangzású Chiquitita Renita kapott helyet) az együttes You Want Love (Maria, Maria) óta legnagyobb és - az 1989-es I Never Give Up-ot (No.70), illetve a You Want Love '99-es újrakevert változatát (No.71) nem számítva - utolsó igazán nagy sikere lett Németországban. Húsz hétig volt fent a listán, legjobb helyezése a 12. volt, sőt Ausztriában is sikerült elérnie a 13. helyet.

Az album - melynek érdekessége, hogy a kilenc Deutscher/Evans-Ironside szerzemény mellé felkerült rá tizediknek egy olyan dal, amelyet Drafi fia, René Deutscher szerzett - még a kislemeznél is sikeresebb volt: egészen a 7. helyig jutott fel az eladási listán és aranylemez lett.

Most egy televíziós felvétel következik - videomegosztón elérhető klip hiányában -, melyen jól látszik sajnos, hogy Drafi és Oliver között már jóval mérsékeltebb a harmónia, mint korábban. A dal viszont kiváló, mint mindig.

1. Milli Vanilli: Girl You Know It's True
2. Rainhard Fendrich: Macho Macho
3. Yazz & The Plastic Population: The Only Way Is Up
4. Kylie Minogue: The Locomotion
5. Kim Wilde: You Came
6. Chubby Checker & The Fat Boys: The Twist
7. Phil Collins: In The Air Tonight (Remix)
8. Hannes Kröger: Der blonde Hans
9. Falco: Wiener Blut
10. BAP: Fortsetzung folgt
11. Tolga Flim Flam Balkan: The Best of Joint Mix
12. Koreana: Hand In Hand
13. Helloween: Dr. Stein
14. Michael Jackson: Another Part Of Me
15. Salt-N-Pepa: Push It
16. A-Ha: Touchy
17. Mixed Emotions: Just For You
18. S-Express: Superfly Guy
19. Eddy Grant: Gimme Hope Jo'anna
20. Ofra Haza: Im Nin Alu
21. Michael Jackson: Dirty Diana
22. Ofra Haza: Galbi
23. Sandra: Heaven Can Wait
24. Europe: Superstitious
25. Bruce Springsteen: Tougher Than The Rest
26. Kool & The Gang: Rags To Riches
27. Gipsy Kings: Bamboleo
28. Blue System: My Bed Is Too Big
29. Chico Chico: Bamboleo
30. Four Tops: Indestructable
31. Sabrina: All Of Me
32. Cheap Trick: The Flame
33. Salt-N-Pepa: Shake Your Thang
34. John Farnham: Age Of Reason
35. Vanessa Paradis: Marilyn & John
36. Mac Band: Roses Are Red
37. Mory Kante: Yeke Yeke
38. Original Naabtal Duo: Patrona Bavariae
39. Fairground Attraction: Perfect
40. Pasadenas: Tribute

forrás: www.worldcharts.co.uk/archives/germany/ger85.htm

[letöltés ideje: 2013.09.17.]

Persze, hogy osztrák: Rainhard Jürgen Fendrich Bécsben született 1955. február 27-én és hazájában érte első nagy sikereit. Már első albuma, az 1980-ban kiadott Ich wollte nie einer von denen sein igen népszerű volt Ausztriában, az 1981-85-ben megjelent öt lemez pedig "dobogós" helyezett volt (köztük három No.1). 1981-es Strada del Sole (A nap útja) olasz címet viselő dala hosszú ideig vezette az osztrák slágerlistát, sőt az NSZK-ban is sikeres volt (24. helyezést ért el), akárcsak egyik 1982-es slágere, az Oben ohne.

Nyugat-Németországban mégis 1988-ban lett egyike a legnagyobb Schlager-sztároknak, amikor megjelent Macho Macho című, bécsi akcentusban énekelt dala, amely - amellett, hogy hat év után először ismét No.1 sikert hozott Fendrichnek Ausztriában - az NSZK slágerlistájának is sokáig az élbolyába tartozott. Nem kevesebb, mint harmincegy héten keresztül volt fent a listán, ahol a második helyet sikerült elérnie. Emellett Svájcban is No.3 lett - holott ebben az országban Fendrich-kislemeznek listás helyezése még 1981-82-ben sem volt.

Mi lehet a siker titka? A vidám énekes, a latinos hangzás (a Juan Carlos 'Tato' Gómez chilei születésű, NSZK-ban élő producer műhelyében készült, Spanyolországban is kiadott kislemez B-oldalára spanyol nyelvű verzióban is felkerült a dal) és persze a maga Rainhard Fendrich által írt remek zene és tréfás-ironikus szöveg:

Macho Machos bleiben in Mode,
Macho Machos sterben net aus

Azaz: a macsók mindig divatban maradnak, a macsók sosem halnak ki. Akárcsak a Macho Macho című Fendrich-szerzemény, amely máig megkerülhetetlen része minden jó hangulatú német bulinak.

No és mi történt azóta Rainhard Fendrichhel?

Kérem szépen, ez a kedves, idősödő császárvárosi macsó él és virul. Mit gondolnak a kedves olvasók, mikor jelent meg utolsó olyan nagylemeze, amely listavezető lett Ausztriában? Segítek: 2013-ban. Címe: Besser wird's nicht. Mármint hogy ennél már nem lesz jobb? Ebben azért ne legyünk olyan nagyon biztosak! Az osztrák slágerszcéna hatvan felé közelítő örökifjú mókamestere tartogat még számunkra bőven meglepetéseket.

Reméljük, legalább olyan kellemeseket, mint ez a 25 évvel ezelőtti dal...

1988. szeptember 1-jén, azaz szinte napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt, az NSZK-ban megkezdődött az eredeti állapotában ma már youngtimer-különlegességnek számító városi sportkocsi, a Volkswagen Corrado gyártása Osnabrückben, a Karmann gyárában, ahol korábban a legendás Karmann Ghiák és - egyebek mellett - a Golf I-es kabriók is készültek.

A Corrado máig üdének ható formaterve Herbert Schäfer (1932-) nevéhez fűződik. Schäfer, aki eredetileg bognárnak készült, huszonévesen kitanulta a karosszérialakatos mesterséget, hiszen rájött, hogy a fából készült kocsiszekrények kora lejárt. Később mérnöki képesítést is szerzett. Pályafutását az Auto Unionnál kezdte Ingolstadtban, majd a Mercedesnél tett rövid kitérő után 1961-ben a Volkswagennél helyezkedett el (amely egyébként 1965-ben megvásárolta az Auto Uniont, amely közismerten a mai Audi AG jogelődje). 

Schäfer úr 1972-ben, negyvenévesen lett a konszern vezető formatervezője, mely tisztséget több mint két évtizeden át betöltötte, így meghatározó befolyása volt a Volkswagen és az Audi gépkocsik modellpalettának teljes megújulására, azaz arra az időszakra, amikor a VW kilépett a Bogár, az Audi pedig a négyütemű DKW-k árnyékából.

Többek között neki köszönhető, hogy a hetvenes évek elejétől a kiváló olasz dizájner, Giorgetto Giugiaro is a cégcsoportnak dolgozott, mely felkérés sikerességét olyan mesterművek példázzák, mint az első Golf vagy a Passat / Audi 80 széria. A nyolcvanas évek elején már maga Schäfer (és csapata) készítette az új formaterveket, egyebek mellett - a Giugiaro által kijelölt úton fontolva haladva tovább - a Golf és a Scirocco második generációját.

A Corrado bizonyos szempontból a Scirocco utódjának is számít, elsősorban azonban a VW-Porsche (914/16, 924/944) vonulat folytatásának szánták, azaz izmosabb, komolyabb sportkocsi, mint a Golf I-II. kupéváltozata. A Scirocco II-est egyébként 1991-ig gyártották - ebből is látszik, hogy a Volkswagen a Corradót nem e típus váltómodelljeként vezette be a piacra. A Corrado ezzel együtt a Golf II-es padlólemezére (A2) épült, és nagyrészt a szerkezeti elemei is azonosak voltak, kivéve a hathengeres VR6 csúcsverziót, amely a középkategóriás (A3) kocsik nagyobb teherbírású felfüggesztését, kormányművét és fékrendszerét kapta meg.

Az autó kezdetben mindössze két motorváltozatban készült: az alapmodell egy 16 szelepes 1.8-as egységet kapott, de már ez is 138 lóerős teljesítményű volt, a G60 jelű turbós, soros négyhengeres erőforrás pedig nem kevesebb, mint 160 lóerővel röpítette a kocsit a sebességkorlátozás nélkül is biztonságos, kiváló minőségű német autópályák aszfaltcsíkjain.

Az igazán ördögi persze a már említett VR6-os változat volt, amely 1992-ben jelent meg a kínálatban, mindenki ámulatára. Különlegessége a hat henger igen szűk szögű V-elrendezése volt, aminek köszönhetően közös hengerfeje volt a két hengersornak, a motor pedig így alig foglalt több helyet a motortérben a soros négyhengeresnél. Az európai piacra gyártott VR6-os teljesítménye 195 lóerő volt.

A Volkswagen 1995-ben fejezte be a Corrado gyártását, utódmodell nélkül. A takarékossági és racionalizálási törekvések miatt a márka hívei több mint tíz évig - a harmadik generációs Scirocco megjelenéséig - valódi sportautó nélkül maradtak.

A Boytronic eredetileg egy újhullámos, elektronikus zenét játszó duó volt, melyet Peter Sawatzki és Holger Wobker alapított 1983-ban a csupa nagybetűs ZENE fővárosában - igen, Hamburgban, természetesen. A formáció eredeti neve Kapitän Sehnsucht (azaz Vágy Kapitány) volt, de a Metronome lemezkiadó javaslatára az ismert szójátékra (Boy, azaz fiú és -tronic az elektronikusból) változtatták az elnevezést.

Első és sokáig egyetlen slágerük a You című szám volt. 1985-ben még kiadtak egy kevéssé sikeres második nagylemezt, majd 1986-ban a kiadó úgy döntött, hogy szerződést bont a fiúkkal, viszont mivel az együttes nevét a Metronome találta ki, a névjogokat megtartotta és új tagokat toborzott. Az új frontember Hayo Lewerentz (azaz Hayo Panarinfo) lett, aki hol duóban énekelt a Bela Lagonda művésznevet használó Ingo Hauss-szal, hol bevették harmadiknak a csapatba Marc Wade-et is, akiről keveset tudunk. Hauss és Lewerentz később Alex Christensennel dolgozott az U96 projektben, amely az 1990-es évek techno irányzatának egyik meghatározó produkciója volt (Das Boot).

Az 1988-ban Boytronic név alatt kiadott új kislemez, a Don't Let Me Down csalódást okozott az eredeti, 1983-ból megismert hangzás híveinek, ugyanis az új koncepció szerint ez egy szintipopos, már-már italodiszkóba hajló nóta volt. A zenét Panarinfo, Hauss és Helmut Hoinkis szerezte, akiknek a korábbi munkái (pl. Call It Heaven: Boys Boys Boys /nem azonos a Sabrina-slágerrel!/, Franca Ricci: I Need Your Love) szintén az italo irányzathoz álltak közel. (A Call It Heaven: Feeling Like A Stranger c. 1985-ös dala viszont már /még/ kevésbé.)

Az 1988. július 18-án, talán épp Édesanyám 42. születésnapja tiszteletére megjelentetett, kellemesen dallamos Don't Let Me Down, ha nem ismételte is meg a You világra szóló sikerét, augusztus végére csak felkúszott a 45. helyig a nyugatnémet kislemezlistán.

Figyelem! A most következő képsorok alkalmasak a nyugalom megzavarására! A klip megtekintését kizárólag a mély férfiúi dekoltázs (!) híveinek ajánljuk. EZ a Boytronic nem AZ a Boytronic!

1988. június 27-én jelent meg a Bad Boys Blue együttes tizedik - 1988-ban második - kislemeze, a csapattól addig szokatlanul balladisztikus hangvételű Lovers In The Sand, természetesen Tony Hendrik és felesége, Karin Hartmann (azaz Karin van Haaren) szerzeménye. A Gary Jones műhelyében készült maxin egy közel 6 perces változat mellett a rádióállomásoknak készített vágott (Radio Edit) és egy instrumentális verzió is helyet kapott. A csapat még az eredeti, klasszikus felállásban: McInerney, Taylor, Thomas - de ahogy a Come Back And Stay óta mindig, most is John McInerney énekel. 

A dalnak sajnos nem sikerült felkerülnie a TOP 40-be a slágerlistán, a legjobb helyezése 42. volt, amivel éppen csak egy kicsit volt sikeresebb, mint a kilencedik, a Don't Walk Away Suzanne. Pedig ma is együtt mondjuk a képzeletbeli rádióbemondóval az elején:

This is radio KLW Sunny California
For you lovers out there it's going to be a great day
With temperatures around thirty degrees centegrade

Szóljon hát az a szerzemény, amely akár az 1988-as nyár slágere is lehetett volna. (De sajnos nem lett az.) 

1. Milli Vanilli: Girl You Know It's True
2. Chubby Checker & The Fat Boys: The Twist
3. Ofra Haza: Im Nin Alu
4. Kylie Minogue: The Locomotion
5. Tolga Flim Flam Balkan: The Best of Joint Mix
6. Rainhard Fendrich: Macho Macho
7. Kim Wilde: You Came
8. Michael Jackson: Dirty Diana
9. Salt-N-Pepa: Push It
10. Eddy Grant: Gimme Hope Jo'anna
11. Mory Kante: Yeke Yeke
12. Blue System: My Bed Is Too Big
13. Jermaine Stewart: Get Lucky
14. Michael Jackson: Another Part Of Me
15. Fairground Attraction: Perfect
16. Sandra: Heaven Can Wait
17. Chico Chico: Bamboleo
18. Sabrina: All Of Me
19. S-Express: Superfly Guy
20. Gipsy Kings: Bamboleo
21. Ofra Haza: Galbi
22. Bros: I Owe You Nothing
23. Eighth Wonder: Cross My Heart
24. George Michael: Monkey
25. B.V.S.M.P.: Be Gentle
26. Tracie Spencer: Symptoms Of True Love
27. S-Express: Theme from S-Express
28. Yello: The Race
29. Elton John: I Don't Wanna Go On With You Like That
30. Belinda Carlisle: Circle In The Sand
31. Mica Paris: My One Temptation
32. Timelords: Doctorin' The Tardis
33. Herbert Grönemeyer: Vollmond
34. Hazell Dean: Maybe (We Should Call It A Day)
35. France Gall: Babacar
36. Fancy: Flames Of Love
37. Prince: Glam Slam
38. Bruce Springsteen: Tougher Than The Rest
39. Kylie Minogue: Got To Be Certain
40. Tatjana: Chica Cubana

forrás: www.worldcharts.co.uk/archives/germany/ger85.htm

[letöltés ideje: 2013.08.20.]

Frank Farian - Franz Reuther néven - 1941. július 18-án, Édesanyám mínusz sokadik születésnapján született, és ha nincs Dieter Bohlen, azt mondhatnánk, ő minden idők legsikeresebb német zenei producere. De mivel van, így azt mondjuk: ő az egyetlen német producer, aki igazán átütő sikert tudott elérni az angolszász zenei piacokon is. 

Szólóénekesként kezdte karrierjét, első ismertebb dala a Dana My Love volt, amely 1969-ben jelent meg, és amit kevesen tudnak, 1976-ban a Rocky című szerzeménnyel listavezető is volt az NSZK-ban. A kislemez több mint negyedmillió példányban kelt el, és az azonos című szólóalbum is óriási siker lett. Ezt követően sem hagyta abba az éneklést, de ezt már igyekezett titokban tartani, ugyanis időközben megalapította a Boney M együttest, amely - túlzás nélkül állíthatóan - a hetvenes évek legsikeresebb nyugatnémet exportcikke volt, a Volkswagen gépkocsik mellett.

Kezdetben elég sok tagcsere volt az együttesben, de 1976-ra összeállt a néhai Bobby Farrell (1949-2010) nevével és táncával (de hangjával nem) fémjelzett, karibi zenészekből, táncosokból álló jól ismert formáció. A férfihangokat ugyanis - mint utóbb kiderült - maga Frank Farian énekelte. Mindez persze csöppet sem von le a produkció értékéből, hiszen a részben Frank által szerzett, részben általa feldolgozott slágerek örökbecsűek és halhatatlanok lettek.

A hetvenes években az NSZK-ban nem kevesebb, mint nyolc No.1 slágere volt a Boney M-nek, köztük az első hét (!) - Hansa kiadónál kiadott - kislemez. Az első, az 1976. május 31-én megjelent Daddy Cool tizenkét héten keresztül vezette a listát, és Nyugat-Németország mellett a másik két németajkú országban, Ausztriában és Svájcban is a csúcsra jutott. A harmadik kislemez (Ma Baker, 1977) több mint hatszázötvenezer példányban kelt el, ami ma már galaktikus számnak számít. (Akkor persze még nem voltak letöltések.) A legnagyobb nemzetközi sikert pedig egy feldolgozással (Rivers Of Babylon, 1978) érte el a csapat, amely a brit lista csúcsára is felkerült, sőt még az Egyesült Államokban is egész szépen szerepelt.

A nyolcvanas évek közepén aztán a Boney M - néhány jóval mérsékeltebb sikerű lemez után - feloszlott, pontosabban a fenti felállást tekintve befejezte működését.

Farian figyelme ekkor két fiatal, szintén színesbőrű énekes-táncos, a párizsi születésű Fab (Fabrice) Morvan és a Münchenben született - sajnos tizenöt évvel ezelőtt elhunyt - Rob (Robert) Pilatus (1965-1998) felé fordult, akik korábban a kiváló producerrel, Ralph Siegellel dolgoztak együtt, Empire Bizarre projektnév alatt, különösebb siker nélkül.

1988-ban azonban Farian vette át Siegeltől a két fiatalember feletti gondoskodást, és 1988. június 25-én Milli Vanilli néven kiadták a Girl You Know It's True című számot, amely az NSZK-ban és Ausztriában listavezető, Nagy-Britanniában No.3 lett, 1989 áprilisában pedig, amikor már az egész civilizált világ erről a két srácról beszélt, az Egyesült Államok híres Billboard listáján is sikerült feljutniuk egészen a második helyig. 

Farian ezzel a kis hip-hop csapattal elérte azt, amit még a Boney M-mel sem tudott (és ami amúgy is csak nagyon keveseknek sikerülhet ebben az életben): ha nem is pont egyidőben, de a német nyelvterületen, a brit szigeteken és a tengerentúlon egyaránt sikeres lett.

A kislemez hétszámjegyű, mintegy másfélmilliós eladást produkált, 1988/89 fordulójára pedig mindenki megismerte Morvan és Pilatus nevét. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a popzene történetének talán legnagyobb botránya fog a duó (és Farian) nevéhez fűződni - no de mi se foglalkozzunk még ezzel, nézzük inkább meg ennek a kiváló számnak a videofelvételét.

(A dal zenéjét Bill Pettaway Jr., Kevin Lyles és Sean Spencer szerezte, a szöveget Ky Adeyemo és Rodney Hollaman írta. A kislemez a Hansa kiadónál jelent meg, producere természetesen Frank Farian volt, aki a B-oldalra saját, Magic Touch című szerzeményét is feltette.)

Herbert Grönemeyer - ha szabad elrettentésül kiírni a teljes nevét: Herbert Arthur Wiglev Clamor Grönemeyer - sokszor volt már a csúcson, de 1988 neki is az egyik legszebb éve volt, akárcsak e blog szerzőjének. Csakhogy ő nem egy csodálatos dortmundi kirándulással, hanem Ö című, 1987 decemberében felvett és 1988 tavaszán megjelent albumával élte át ezt az életérzést. 

Ez a nagylemez közel kétmillió példányban kelt el, és vezette a német, osztrák és svájci eladási listákat is. Az első nagy kislemezsikert (Was soll das) pedig igen hamar követte a második, a Vollmond (azaz Telihold). Az album második dala 1988. június 27-én jelent meg kislemezen és a 21. helyig vitte a toplistán. Mindeközben What's All This? (azaz: Was soll das? - angolul) címmel legnagyobb slágereinek angol nyelvű változatát (a Flugzeuge im Bauch című számot Airplanes In My Head-re sikerült lefordítani) is kiadták - ez a lemez igazán Kanadában ért el sikert. 

A Vollmond (angol változatban, a What's All This? albumon természetesen: Full Moon) szokásos módon Grönemeyer saját szerzeménye. (A felvétel elkészítésekor producerként a régi zenésztárs, a basszusgitáros Norbert Hamm is közreműködött.)

A különlegesség kedvéért most az angol változat, azaz a Full Moon hivatalos klipje következik, már ameddig a youtube-on elérhető. 

Michael Cretu slágergyára 1988-ban is üzemelt - hála a Jóistennek!

Májusban jelent meg Sandra új kislemeze, a Heaven Can Wait (A mennyország még várhat - melyet talán az Alphaville Forever Young című örökbecsűje ihletett). Zenéjét Cretu Hubert Kemmlerrel (Hubert Kah) és Markus Löhrrel közösen szerezte, a dal szövegét pedig Kemmler és Klaus Hirschburger írta. Nem akármilyen nevek: a nagy, összeszokott zenei zsonglőrcsapat. (Hirschburger és Löhr szintén a Hubert Kah projektből ismerős.)

A több formátumban (7'' single, 12'' maxi single és maxi CD) is kiadott kislemez a legnagyobb sikert Ausztriában és Franciaországban érte el - mindkét országban bekerült a Top 10-be, a franciáknál a Wikipedia szerint 364 000 példányban kelt el. A nyugatnémet slágerlistán a 12. helyig jutott. Az angolok sajátos ízlésvilágát jól jellemzi, hogy az ő listájukon csak épp hogy bekerült a Top 100-ba (97.), ami ezt megelőzően csak a Maria Magdalenának (87.) és az Everlasting Love feldolgozásnak (45.) sikerült, a későbbiekben pedig egyetlen Sandra dalnak sem.

Igen, a Heaven Can Wait is többet érdemelt (volna). Igényes, dallamos popzene, ahogy Cretu mestertől megszokhattuk, ráadásul az ősszel megjelenő Into A Secret Land album - nem szeretek rangsorolni, főleg nem mestermunkák között, de mondhatjuk, hogy Sandra egyik legzseniálisabb nagylemeze - előhírnöke volt.

Halljuk, lássuk!

Az 1988. nyári nyugatnémet slágerlisták középső régióiban feltűnik a Sweet Connection együttes Need Your Passion című száma - az 1988. július 16-ai listán épp a 48. helyen.

Az eurodiszkó stílus rajongói jól ismerik ezt a dalt, sokat hallgattuk kazettán, a kilencvenes évek végén talán le is töltöttük-ték innen-onnan mp3-ban, amikor még lehetett. De hogy valójában mi is ez a Sweet Connection, ezt kevesen tudják. A hangzás alapján aligha okozunk meglepetést, ha elmondjuk: a Modern Talking mögött álló zseniális producer, a spanyol Luis Rodríguez Salazar (ismertebb nevén: Luis Rodriguez) egyik diszkós projektje volt a sok közül, amelyet a német Reinhardt Frantzcal közösen alapított.

Az énekesduót két hölgy, az amerikai (sőt: Los Angeles-i születésű) June LaVonne Polichio és a nyugatnémet modell, a festői szépségű vezetéknévvel megáldott Inge Schaubschläger alkotta. (Nem néztem utána a szótárban, mit jelenthet a családneve, de barkácsáruházakban valami hasonló feliratot szoktam látni csavarhúzókészletek dobozán. Vagy az Schraubenzieher?)

Első és talán egyetlen ismert daluk a Need Your Passion volt, melyet a már említett Reinhardt Frantz és egy Lee Smith nevű szerző írt. Utóbbi nyilvánvalóan álnév, de sajnos nem sikerült rájönnöm, ki lehet. Ha valakinek van tippje, köszönettel veszem.

Mindenesetre a Frantz/Smith szerzőpáros írta a New Baccara (szintén Luis Rodriguezhez kötődő projekt) dalait is, köztük a brutálisan fantasztikus Fantasy Boyt, tehát egyrészt rossz ember nem lehet, másrészt nagy valószínűséggel nem más, mint Rodriguez mester maga.

1. Ofra Haza: Im Nin Alu
2. Mory Kante: Yeke Yeke
3. Michael Jackson: Dirty Diana
4. Eddy Grant: Gimme Hope Jo'anna
5. Fairground Attraction: Perfect
6. Jermaine Stewart: Get Lucky
7. S-Express: Theme from S-Express
8. Fat Boys & Chubby Checker: The Twist
9. Belinda Carlisle: Circle In The Sand
10. France Gall: Ella Elle La
11. New Order: Blue Monday 1988
12. Yello: The Race
13. B.V.S.M.P.: Be Gentle
14. Sandra: Heaven Can Wait
15. Kylie Minogue: Got To Be Certain
16. France Gall: Babacar
17. Milli Vanilli: Girl You Know It's True
18. Bros: I Owe You Nothing
19. Natalie Cole: Pink Cadillac
20. Salt-N-Pepa. Push It
21. Blue System: My Bed Is Too Big
22. Erasure: Chains Of Love
23. Hazell Dean: Who's Leaving Who
24. Tolga Flim Flam Balkan: The Best Of Joint Mix
25. Herbert Grönemeyer: Vollmond
26. Will Downing: A Love Supreme
27. Fancy: Flames Of Love
28. Elton John: I Don't Wanna Go On With You Like That
29. Eighth Wonder: I'm Not Scared
30. Samantha Fox: Naughty Girls
31. A-Ha: The Blood That Moves The Body
32. Rod Stewart: Lost In You
33. Hothouse Flowers: Don't Go
34. Herbert Grönemeyer: Was soll das
35. Alf: Stuck On Earth
36. Danny Wilson: Mary's Prayer
37. O.K.: Education
38. Taylor Dayne: I'll Always Love You
39. Francesco Napoli: Balla... balla vol.2
40. Depeche Mode: Little 15

forrás: www.worldcharts.co.uk/archives/germany/ger85.htm

[letöltés ideje: 2013.07.13.]

1988-ban a Német Szövetségi Köztársaság adott otthont a labdarúgó EB-nek, amelynek természetesen a Nationalelf, vagyis a nyugatnémet válogatott volt az egyik favoritja. A csapatban olyan világnagyságok kaptak helyet, mint Andreas Brehme, Jürgen Klinsmann, Lothar Matthäus és Rudi Völler. De nem ők nyertek.

A torna egyik nagy csalódása a dán válogatott volt, ahol utoljára szerepelt nagy világversenyen együtt a német Sepp Piontek által irányított, Michael Laudrup neve által fémjelzett nagy csapat. A Dinamitok a csoportmeccseken nagy csatában 3:2-re kikaptak a nagy mumus spanyoloktól (akik a '86-os vébén Emilio Butragueño vezérletével 5:1-re intézték el őket), majd összeomlottak. Az NSZK-tól és Olaszországtól egyaránt 2:0-s vereséget szenvedtek és nulla ponttal búcsúztak. Michael Laudrup aligha sejhette, hogy négy évvel később öccse, Brian vezérletével a teljesen megújult dán válogatott feljut Európa csúcsára.

A németek a csoportból az olaszokkal azonos pontszámmal, de jobb gólkülönbséggel első helyen jutottak tovább. Az elődöntőben így a másik (B) csoport második helyezettjével, a régi rivális hollandokkal kellett összecsapniuk. A németalföldieknek sikerült a revans az 1974-es vb-döntőben elszenvedett vereségért. Bár Matthäus tizenegyesével még az NSZK vezetett 1:0-ra, a 74. percben a tejfölszőke bombázó (és itt ne egy hölgyre tessenek hölgyre, hanem egy olyan focistára, aki bődületes erővel lövi a pontrúgásokat) Ronald Koeman szintén büntetőből egyenlített, a zseniális Marco van Basten pedig két perccel a mérkőzés vége előtt megszerezte a narancsmezesek győztes gólját. Ezzel a németek kiestek, pontosabban - 3. helyért vívott mérkőzés hiányában - bronzérmesek lettek.

A hollandok a döntőt a legjobb négy között az olaszokat búcsúztató szovjet válogatottal játszották. A müncheni Olimpiai Stadionban rendezett összecsapáson a rasztafrizurás zseni Ruud Gullit szerzett vezetést az Oranjének a 32. percben. A kiváló kapus, Hans van Breukelen büntetőt hárított, az EB vitathatatlanul legjobb játékosa, Marco van Basten pedig a futballtörténelem egyik legszebb góljával biztosította be Hollandia Európa-bajnoki címét.

Így hát most kivételt teszünk, és ezzel a csodálatos holland góllal emlékezünk a 25 évvel ezelőtti eseményekre. Ez is Nyugat-Németországban történt, mégpedig Bajorország fővárosában, 1988. június 25-én:

A slágerkirály, a felejthetetlen Roy Black (1943-1991) lett volna a német Francesco Napoli? Miért is ne? Játsszunk el a gondolattal, még ha csak egy röpke időre is, ahogy producere, Jürgen Krämer (1949-2004) tette.

Roy Gerhard Höllerich polgári néven született 1943. január 25-én az Augsburg melletti Bobingen-Straßbergben. Húsz éves kora óta zenélt: első együttesét, a Roy Black and his Cannons nevű rock and roll bandát 1963-ban alapította.

1965-ben vált egyértelművé, hogy ő maga az együttes nevében szereplő Roy Black: ekkor jelent meg ezen a néven első szóló kislemeze. A Du bist nicht allein (Nem vagy egyedül) című dal rögtön a 4. helyet érte el a nyugatnémet slágerlistán. Következő, Ganz in weiß (Tiszta fehérben) című kislemeze pedig No.1 sláger lett az NSZK-ban és Ausztriában is, amint a második (Roy Black 2. című) album is feljutott a csúcsra.

A hatvanas években ezek után nem jelenhetett meg olyan Roy Black-single, amely ne került volna a Top 10-be. Az évtized legvégén két újabb nyugatnémet No.1 sláger született, a Das Mädchen Carina és a Dein schönstes Geschenk / An einem Tag. Utóbbi Svájcban harmadik helyezést ért el.

Az 1988. június 20-án megjelent Bella Bella Marie - melynek címe nyilvánvalóan a Francesco Napoli-féle Balla Balla parafrázisa - 1988-ban ennek ellenére szinte a feledés homályából hozta vissza az énekest.

A dal négy olasz - vagy inkább olaszos - szerzemény egyvelege (medley-je), melyek a következők:

• Capri Fischer
• O Sole Mio
• La Paloma
• Buona Sera

Azért helyesebb az "olaszos" jelző, mert a fentiek közül leginkább csak az O sole mio tekinthető olasznak, a Capri Fischer például Ralph Maria Siegel (1911-1972) szerzeménye. Igen, ő nem más, mint a híres slágerszerző, Ralph Siegel édesapja!

Jürgen Krämer producer pedig egy olyan zenei alap elkészítésére vállalkozott, amely Francesco Napoli canzone-egyvelegére emlékezteti a nagyérdeműt, nem elfeledkezve arról, hogy Roy Black közönsége (már csak az énekes életkora és múltja okán is) azért nem lenne elkeseredve, ha kissé Schlager-esebb lenne a hangzás.

Krämer sikerrel teljesítette az önmaga által kitűzött célt, a Bella Bella Marie pedig hét év (Fremde Erde, 1981) és egy visszhangtalan album (Herzblut, 1986) után visszajuttatta Roy Blacket a slágerlistára - bár annak sajnos csak alsóbb régióiba. Konkrétan az 57. helyre, 1988 júliusában.

Következzék Francesco Napoli egy kicsit idősebb nyugatnémet kiadásban:

Van az úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy egy posztot nem azért ír, mert akar, hanem mert kell. Ilyenkor már régen rossz. Így voltam ezzel a Jule Neigel-bejegyzéssel is, hiszen már a második beposztolt slágerlistán szerepel a Top 40-ben, és még elsumákolni sem tudtam, mivel német nyelvű a dal, tehát már a címéből látszik, hogy itt lenne a helye a West Germany-blogon. Szóval, így voltam ezzel, egészen addig, amíg rá nem kerestem az énekesnőre a Wikipédián. Amikor viszont beleolvastam az életrajzába, már tudtam: akarom is ezt a posztot.

Jule Neigel ugyanis 1966-ban a Szovjetunióban, azon belül is Szibériában született!

Jóságos ég! Hogy lehet ez? Hát úgy, hogy oroszországi német nemzetiségű (russlanddeutsch) család sarja, aki 1971-ig szovjet földön élt. Akkor aztán meglátogatták a rokonokat Nyugat-Németországban és döbbenetes módon úgy döntöttek, hogy nem jönnek haza, a jövő nagy ígéretének földjét inkább a jelen legvonzóbb országára, az NSZK-ra cserélik. Az esetről az a klasszikus anekdota jut eszembe, amikor Lenin néhány renitens bolsevikot az Egyesült Államokba száműzött, hogy a rothadó kapitalizmus levegőjétől haljanak szörnyű kínhalált. Ha nincs a jó Koba (azaz Joszif Visszarionovics), aki elsüllyeszttette a hajójukat, talán máig ott élnek, borzasztó szenvedések között.

Neigelék tehát a nehezebb utat választották: dacolva a zord körülményekkel, Nyugat-Németországban keresték a megélhetést. A kis Júliának hála, nem a Volkswagen-gyárban kellett éjszakai műszakban acéllemezeket hengergetniük, hiszen a kislány zenei és sporttehetség volt egyaránt: már kisgyermekként klasszikus zenei versenyt nyert, kamaszkorában pedig a Bundesliga igazolt kézilabdása volt. (Természetesen a kézilabda-bundesligáé.)

A komolyzenei karrier helyett aztán a punk, majd a rockzene felé vette az irányt. 1982-ben, 16 évesen volt az első koncertje (a Hopp'n Ex Group tagjaként), öt évvel később pedig megalapította a Jule Neigel & Band együttest, mellyel az első felvétele, a hamarosan látható Schatten an der Wand (Árnyékok a falon, egy kellemesen dallamos pop-rock zene) - melynek zenéjét Axel Schwarz szerezte, szövegét pedig maga Julia, azaz Jule írta - rögtön slágerlistás lett.

Az Intercord kiadónál 1988 februárjában kiadott kislemez (producer: Ralf Zang) legjobb helyezése 30. volt, ami egy debütáló single-től igen figyelemreméltó helyezés. Az ősszel azonos címmel megjelent album még nagyobb sikert ért el: a 16. helyig vitte a nyugatnémet listán.

És következzék ismét a Silicon Dream együttes "Hány bőrt lehet még lehúzni az Electrica Salsáról?" című száma, amelynek jelen verziója a Jimmy Dean Loved Marilyn (Film Ab) címet viseli, azaz a nagy Marcello után két másik halhatatlan ikonnak, a fiatalon elhunyt James Deannek és a szintén fiatalon elhunyt Marilyn Monroe-nak állít emléket.

Klaus Munzert ismét kitett magáért. Az 1988 áprilisában, kislemezen harmadikként megjelent Silicon Dream-dal szövege gegek sorozata, ahogy azt már megszokhattuk. Amint korábban is, most is azt tartjuk indokoltnak, ha kommentár helyett idézünk belőle:

Highnoon in HolIywood: here comes Gary Cooper,
Charlie Chaplin dances good, wild as supertrooper.
Rambo in studio one kills an alligator,
Arnold Schwarzenegger's son beats the terminator.

vagy:

Some like it hot
Some like it not in swimming-pool
Some like it hot
Some like it not - I like it cool.

Hát igen, van aki forrón szereti, van aki nem - én pedig Klaus Munzert parodisztikus diszkóvilágát szeretem nagyon. Pont, ahogy a következő videón vagyon. A díszlet és a jelmezek: egy vagyon.

(Elnézést kérek.)